A gasso gesztus a buddhizmusban

A gasso japán szó, aminek jelentése “a két tenyér összetétele”. Magát a gesztust a hinduizmusban és a buddhizmus több iskolájában is használják üdvözlésre, hála kifejezésére vagy kérés esetén.

De alkalmazzák meditációban szimbolikus kéztartásként, mudraként is. (a mudrákról ITT írtam bejegyzést)

A gassot a japán zen irányzatban a következő módon végzik: a két tenyerüket egymáshoz szorítva emelik az arcuk elé, kinyújtott ujjakkal. Körülbelül egy ökölnyi távolságot hagynak az orr és a kezek között. Az ujjhegyek az orral azonos magasságban vannak, míg a könyöküket enyhén eltartják a testüktől.

A gasso-t gyakran kíséri meghajlás, amit egyenes háttal végeznek, a csípő megdöntésével. Amikor meghajlással együtt végzik, akkor gasso rei-nek nevezik. (a buddhista meghajlásokról ITT lehet olvasni részletesebben)

Ken Yamada, a Tiszta Föld buddhizmus iskolát képviselő Berkeley Higasi Hongandzsi Templomból erről így vall:

 “Gasso több, mint egy kéztartás. Azt a Dharmát szimbolizálja, ami az igazság az életről. Például, amikor összetesszük a jobb és a bal kezünket, amelyek egymás ellentétei, az más ellentétek eggyé válását is jelenti: te és én, fény és sötétség, tudatlanság és bölcsesség, halál és élet.

Szimbolizálja még a tiszteletet és a buddhista tanításokat. Kifejezi a hála érzéseit és a másokkal való összekapcsolódásunkat. Jelenti azt a felismerést is, hogy életünk fenntartásában megszámlálhatatlan ok és feltétel van jelen.”

A tendai japán buddhista iskola kolostorában tanult Uszui Mikao az 1920-as években dolgozott ki egy gyógyító és önfejlesztő módszert, amit reiki-nek nevezett el. Ebben a meditáció során alkalmazzák a gasso kéztartást, amelyet minden reiki gyakorlat bevezető elemének tekintenek.

Kínában a shaolin harcos szerzetesek gyakran csak a jobb kezük felemelésével üdvözlik egymást (“fél-gasso”). Ez Bódhidharma első tanítványának, Huike történetét szimbolizálja, és az ő odaadását és elköteleződését a csan gyakorlás iránt.

A legendák szerint Bódhidharma volt az, aki elkezdte a nehéz és hosszú meditációban elfáradt szerzetesek fizikai kiképzését valamikor az i.sz. 5-6. században. Neki tulajdonítják a csan buddhizmus megalapítását is, így őt tekintik az első csan pátriárkának.

A legenda úgy tartja, hogy Bódhidharma kezdetben elzárkózott attól, hogy tanítványául fogadja Huikét. Pedig az állhatatos Huike egész éjjel Bódhidharma meditációs barlangja előtt állt a szakadó hóesésben, egészen addig, amíg a hó már a derekáig ért. Amikor reggel Bódhidharma megkérdezte tőle, hogy miért van itt, Huike azt felelte, hogy olyan tanítót szeretne, aki “megnyitja az egyetemes könyörületesség elixírjének kapuját, hogy minden lény megszabaduljon”.

Bódhidharma elutasította, mondván, “hogyan is reménykedhetnél egy igaz vallásban kevés erkölcsi tisztasággal, kevés bölcsességgel, sekély szívvel és egy öntelt elmével? Csak hiábavaló fáradtság volna.”

Végül, hogy bebizonyítsa szándékát, Huike levágta bal karját és felajánlotta az első pátriárkának eltökéltsége zálogául. Bódhidharma ezután elfogadta őt tanítványául, és megváltoztatta nevét Shenguangról Huikéra, aminek jelentése “Bölcsesség és tehetség”.

Ezért a shaolin szerzetesek manapság is üdvözlik egymást csak jobb kézzel, hogy tisztelegjenek e legenda előtt, és kifejezzék elkötelezettségüket és odaadásukat e keleti küzdősport iránt.

(a shaolin szerzetesek és a Shaolin-kolostor valódi történelméről ITT írtam bejegyzést)

Forrás: A gasso gesztus a buddhizmusban (angol nyelven)

            Reiki - a japán jóga

            The Hand Salute by Chen Miaoshan

Buddha és Visnu – Buddha-bhagavatizmus

Visnu eredetileg védikus isten volt, aki az indo-árják panteonjában még nem töltött be nagy szerepet. Ahogyan az indo-árja törzsek elkezdtek szétrajzani az Indiai-félszigeten és megindult a keveredésük a helyi lakosokkal, úgy olvadt egybe Visnu személye más védikus és nem-védikus istenség és helyi legendás hős (pl. Krisna-Vaszudéva) alakjaival.

Visnu kultusza – a bhagavatizmus - a Maurja-dinasztia uralma alatt (i.e. 4-3. század) kezdett elterjedni India-szerte.

(a bhagavatizmus egy Legfelsőbb Lény, a Bhagaván – a vaisnavák esetén Visnu, a saivák esetén Siva – imádatára irányul. A vaisnavizmus hatására széles körben elterjedt a nem-ártás elve - ahimszá -, amibe beletartozott az állatáldozat tiltása és a vegetarianizmus)

A vaisnavák úgy tartják, hogy Visnu többször is testet öltött/ölt a földön, valahányszor veszélyben van az emberiség. A hagyományuk szerint ez tíz alkalommal történt/történik meg, és Visnu kilencedik avatárja volt Sziddhártha Gautama.

(a tizedik megtestesülése a jövőben következik majd be. Amikor csak káosz, gonoszság uralkodik a földön, akkor jelenik meg Kalki alakjában. Kalki fehér lovon ül, kivont kardja üstökösként fénylik. Véget vet a Kali-jugának, hogy ezzel egyidőben megkezdje a Szatja-jugát. Shambala és Kalki kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

Buddhát, Visnu reinkarnációjaként, a vaisnavák eltérő módon ítélik meg. Vannak olyan iratok, mint például bizonyos puránák, amelyek szerint Visnu azért testesült meg Buddhaként, hogy megtévessze az embereket és elterelje őket a Védák helyes útjáról. Míg mások szerint Visnu Buddha alakjában állította le a véres állatáldozatokat, és terjesztette el a nem-ártás elvét. Ezt fogalmazza meg az i.sz. 13. században élt vaisnava költő, Dzsajadéva, aki Gíta-govinda című művének első énekében felsorolja Visnu tíz megtestesülését. A kilencedikről ebben így ír:

A szigorú Véda Tanán igazít a te békéd:

tiltod az áldozat állatölését,

Buddha, te irgalmat szerető,

egek ura, üdv Hari, üdv!

(a mű Weöres Sándor fordításában ITT olvasható)

A buddhista hagyomány nem fogadja el azt, hogy Buddha Visnu egyik avatárja volna. Ők fordítva, Krisnát vették át, és építették be alakját több Dzsátakába – ‘Születés regék’ –. Ezekben a tanmesékben Krisna-Vaszudéva Buddha tanítványa lesz annak előző életeinek egyikében. Ezzel együtt, természetesen, a Bhagavad-gítá alapját adó Ardzsuna-Krisna párbeszéd sem jelenik meg a ‘Születés regékben’.

A hinduizmus és a buddhizmus közötti szellemi, spirituális és vallásos téren való összefonódás már időszámításunk kezdeti időszakában megindult. A folyamat akkor gyorsul fel, amikor a Gupta-uralkodók (i.sz. 300-550) kiterjesztették bráhmanista jellegű támogatásukat a buddhista létesítményekre.

Ahogyan már írtam a buddhista kolostorokról – vihárákról – szóló bejegyzésemben, az eredetileg az esős évszak idejére kialakított építmények idővel egyre nagyobbakká váltak. Már nem csak tartós szállást biztosítottak a buddhista szerzeteseknek, apácáknak, hanem hatalmas komplexumokká alakultak, amelyek a tanulás-tanítás, a vallásos áhítat és a meditáció központjai is lettek. Az i.sz. 400 körüli időszaktól kezdve egészen az i.sz. 600-as évek közepéig számos kínai buddhista zarándok látogatta meg ezeket a kolostorokat, illetve maradványaikat, és hiteles, jó beszámolókat írtak működésükről, a rendelkezésükre álló anyagi javaikról, és állapotukról.

Amikor Gupta-uralkodói hatásra ezekben az intézményekben megjelent a bráhmanista befolyás, ez megkönnyítette annak felismerését, hogy az elmúlt évszázadokban történő fokozatos összefonódás miatt egyre kevésbé észrevehető a különbség a buddhizmus és bráhmanizmus között. Az, hogy a bhagavatizmus ideológiájába Visnu egyik avatárjaként beépítették Buddhát, ezt az összefonódási folyamatot felgyorsította.

A buddhista létesítményekben elkezdtek világi tantárgyakat is tanítani, és elismerték a Védákat és sásztrákat – ‘elv, szabályok, kézikönyv’– , mint ahogyan erről a kínai zarándokok tudósítottak. A felfogásbeli változás egyéb dolgokra szintén hatással volt: a kolostori szertartásosság helyett a szellemi és spirituális tanítások irányába tolódott el a képzés. Ez és a számos világi tantárgy tantervben való megjelenése a mahájána buddhizmust haladóbbá, a tanítási rendszerét pedig nagyon változatossá és népszerűvé tette. Ezek eredményeként a szerzetesi oktatás szellemi és spirituális középpontja fokozatosan azonossá vált a bráhmanista gondolatokkal.

Mindehhez még hozzájött a mahájána filozófia panteisztikus kiterjesztése, amelyik bráhmanikus mintára létrehozta saját istenségeinek panteonját a nekik megfelelő tulajdonságaikkal és szimbólumaikkal. Ezért a Buddha-bhagavatizmus – ahogyan némely esetben a mahájána buddhizmust nevezni szokták – alig különbözött a hindu-bhagavatizmustól.

A világi buddhisták inkább tűntek hinduknak a mahájána kultuszban, mint a világi hinduk buddhistának, akik a bhagavatizmus hatására több humanista tulajdonsággal is átitatódtak. Valójában a két bhagavatizmus olyan találkozási pont volt, ahol e két vallást megkülönböztető tényezők lényegtelenné váltak. Ezért már nem igazán látszott semmiféle vallásos vagy ideológiai akadály, amelyik meggátolta volna a hinduizmus és a buddhizmus közötti egybefonódás folyamatát.

Azonban ez korántsem volt így a Nyugat-Himalájai kolostorokban. Ezek a létesítmények sorvadoztak, mivel ők nem részesültek királyi patronálásban vagy más bőkezű támogatásban. Ehhez hozzájött még az, hogy a Gupta-időszak neo-bráhmanista reneszánsza a lakosság körében egyértelműen lekörözte a buddhizmust. Ennek hatására olyan pszichológiai légkör alakult ki, amiben a buddhista kolostorok háttérbe szorultak a bráhmanista létesítményekkel szemben, vagy átnevezték őket úgy, ahogyan az a bráhmanizmus számára kényelmes volt.

Az i.sz. 5. századtól kezdve Észak-Indiában rossz napok köszöntöttek a buddhizmusra, mert külső támadással is szembe kellett nézniük. A fehér hunok i.sz. 440 körül megszállták az észak-nyugati régiókat Gandharában és Kasmírban, és hatalmas pusztítást végeztek. Összesen ezerhatszáz létesítményt, sztupákat és szangharamákat – ‘kolostorok’ – romboltak le. Ekkor még a hun seregek elvonulása után viszonylag hamar újraépítették vagy újonnan hoztak létre kolostorokat.

A 12. században Észak-Indiát újabb hordák támadták meg - immáron muszlim csapatok –, és ekkor mindkét vallás, a hinduizmus és buddhizmus is hatalmas csapást szenvedett.

A pusztítás azonban jobban sújtotta a buddhizmust, mivel erre az időszakra már szinte teljes mértékben intézményesített vallássá alakult, amely hatalmas mennyiségű kincsekkel, művészi ikonokkal és kéziratokkal teli vihárákba és mahávihárákba zárta magát. Ezért ezek a kolostorok lettek a kincsvadászok és képromboló fanatikusok legcsábítóbb, ugyanakkor legvédtelenebb célpontjai.

A segítséget hiába váró szerzetesek elmenekültek Nepálba és Tibetbe. Így világi követőik vallásos irányítása olyanokra maradt, akik már végképp nem láttak különbséget a buddhizmus és hinduizmus között.

.

Forrás: Dasávatára (angol nyelven)

             Gautama Buddha a hinduizmusban (angol nyelven)

             O. C. Handa: Buddhist Art & Antiquities of Himachal Pradesh, Upto 8th Century A.D. 

             (Indus Publishing Company, New Delhi, 1994. page 39-41)