Az Izraeli Védelmi Erők
Izrael hadserege (Tzva Hahagana LeYisra'el - Tzahal; Israeli Defense Forces - IDF) megalakulása óta állandó magas intenzitással küzd az állam területi épségének és a lakosság életének megóvásáért. Nincs még egy hadsereg a világban, amelyet annyira magasztalnának („legmodernebb", „legerkölcsösebb", „leggyőzedelmesebb", „legintelli-gensebb", „legegységesebb", stb.), vagy éppen olyan elvakultan becsmérelnének („imperialista", „rasszista", „kegyetlen", „gyerekgyilkos", stb.), mint az izraelit. Könyvek tucatjaiban tárgyalt, alig több mint hatvanéves múltja számtalan tekintélyteremtő győzelemmel és megannyi nemzetközi felháborodást kiváltó incidenssel teli. Az izraeli hadsereg szinte a semmiből, egy súlyos háború kellős közepén született, ám a fojtogató kényszer hatására, valamint a markáns szellemi erőfölény birtokában hamarost ütőképes haderővé vált, sőt rövidesen a katonai hadviselés egyik legfőbb elméleti és technikai reformerévé lett.
Az izraeli fegyveres erők története a Hasomer (Őrszem) elnevezésű mozgalommal kezdődik, melyet a palesztin mandátumi területekre bevándorló zsidók hoztak létre településeik, földjeik, állataik védel-mében. A kezdetleges fegyverzetű és szervezettségű járőrcsoportoknak elsősorban az arab banditák orvtámadásait kellett megelőzniük, vissza-verniük, komolyabb összecsapásokra azonban nem kényszerültek. Az első világháború alatt aztán zsidó légiókat szerveztek Palesztinában, melyek a szövetségesek oldalán indultak harcba, majd a török birodalom összeomlása, és az angolok palesztinai térhódítását követően felállí-tották a Hagana és Palmach féllegális egységeket: előbbi inkább általános katonai funkciókat látott el a növekvő szentföldi zsidóság védelmében, míg utóbbi egyfajta kommandóként már merészebb akciókat, preventív hadműveleteket hajtott végre. E zsidó fegyveres szerveteknek folyamatos készültségben kellett állniuk a sorozatossá váló, s immáron tömeggyilkosságokba is torkolló arab támadások, valamint a meg-megismétlődő brit retorziós rajtaütések miatt. A Hagana és a Palmach mellett rövidesen létrejöttek terrortevékenységet folytató zsidó mozgalmak is (Irgun, Stern-csoport), melyek az erődemonstráció és a megtorlás eszközével kívántak politikai célokat elérni, valamint vitatható erkölcsi kötelezettségeknek megfelelni.
Kiképzés a Hagana kötelekében (Hagana.co.il)
A második világháború idején a palesztinai zsidóság a britek politikája, valamint a szövetségesek náci népirtások kapcsán tanúsított tétlensége ellenére újra harcba vonult az antant oldalán, a légió katonái Afrikában, Olaszországban és Franciaországban is bevetésre kerültek. A szörnyű konfliktust, valamint a Holokauszt rémtetteit követően a palesztinai körülmények mit sem változtak: London kitartott kétkulacsos politikája mellett, miközben az arab támadások polgárháború kirobbanásával fenyegettek. Az összecsapások már 1947-től rendszeresek voltak, Izrael függetlenségének kikiáltása nyomán azonban háborúvá széle-sedtek: Egyiptom, Transzjordánia, Libanon, Szíria és még néhány kisebb arab haderő 1948. május 15-én általános rohamot indított.
A palesztinai zsidó fegyveres szervezetek 1948. május 26-án közös főparancsnokság alatt egyesültek, leszámítva a revizionista mozgal-makat, melyek csak később, több belső incidenst követően csatla-koztak. A '48-49-es háború egyfelől a fronton az életben maradásért, másrészt a hátországban egy állam felépítéséért zajlott. A rodoszi fegyverszüneti megállapodásokkal Izrael mindkét „harcot" megnyerte: az ország megőrizte függetlenségét, sőt növelni is tudta területi kiterjedését. Béke azonban nem köszöntött be, így a hadsereg fejlesztése, modernizálása, katonai doktrínák és stratégiák kidolgozása továbbra is sürgető maradt.
Motta Gur és legénysége felszabadítja a jeruzsálemi óvárost 1967 nyarán
Az első háborút 1956-ban követte a második Egyiptom, illetve a Kairó által támogatott gázai terrorcsoportok ellen, majd 1967 nyarán tört ki a harmadik arab-izraeli konfrontáció, ezúttal ismét több országot felölelve, regionális kiterjedésben. Ezen összecsapás a zsidó állam, de talán a világtörténelem egyik legnagyobb katonai sikerét hozta: hat nap leforgása alatt szenvedtek súlyos, már-már katasztrofális vereséget az óriási túlerőben lévő arab támadók. A '67-es háború eseményei és következményei harcászati, valamint geopolitikai szempontból is forduló-pontnak tekintendőek. Ezt követően egy évekig húzódó, változó inten-zitású klasszikus állóharc, ún. anyag-, vagy felőrlő háború dúlt a Közel-Keleten, egész pontosan a Szuezi-csatorna mentén Egyiptom és Izrael, illetve a Golán-fennsík lejtőin Szíria és a zsidó állam között.
Az 1973 őszén kirobbant negyedik arab-izraeli csatározás úgyszintén mérföldkőnek nevezhető: Izrael eleinte számottevő veszteségeket szenvedett, de végül története legnagyobb sikerét aratta Egyiptom és Szíria felett, ám az ehhez nyújtott amerikai segítségvállalás fejében önmérsékletet kellett tanúsítania, sőt adandó esetben tárgyalásokat kellett kezdeményeznie. A Jom Kippur-i háború volt az utolsó reguláris konfrontáció, azóta Izrael nem került közvetlen harcba egyetlen állami hadsereggel sem. A '73-as összecsapást lezáró fegyverszüneti megálla-podást Egyiptommal sikerült békeegyezménnyé fejleszteni, miközben a „hűvös béke" állapota Jordániával is tartóssá vált, így a szövetségesek nélkül maradt Szíria már nem tudott egymagában fajsúlyos támadópo-tenciált megtestesíteni. E kedvező fejlemények ellenére a hetvenes évek során egy új kihívással került szembe az izraeli hadsereg: a terrorizmussal, mely harcászati filozófiája szerint főként civilek ellen irányul, s civilek tömegében, civilként megjelenő fanatisták követik el, mégis az aszimmetrikus erőviszonyokat mediatizálva a támadott felet ábrázolja támadó szerepben, miközben a valós támadónak pedig félreér-telmezett nemzetközi jogi és morális védelmet nyújt. Az izraeli hadsereg számára immáron évtizedek óta e terrorhadviselés jelenti a legko-molyabb kihívást. A nyolcvanas évektől napjainkig terjedő időszak alapján a terrorháborúk két típusát különíthetjük el: egyrészt az eseti merényletek láncolatát, valamint az azok megelőzése érdekében szükséges katonai alkalmazásokat (letartóztatások, terrorinfrastruktúra megbénítása, stb.), melyek alapos elhárítási tevékenységet feltéte-leznek. Másrészt a kiterjedt terrorbázisokról indított, illetve a támadott felet e zónákba bevonni szándékozó átfogó offenzívákat (rakétatáma-dások, utcai harcok), melyek ellen a reguláris hadviseléshez hasonló fellépéssel szükséges reagálni, de úgy, hogy közben a csatározás civilkörzetekre összpontosul. Előbbi típusra napi szintű példákat lehetne említeni, melyek ma már szinte médiahírnek sem számítanak, míg utóbbi tekintetében pedig az 1982-es libanoni háború volt az első, azóta pedig számos hasonló zajlott Gázában, Júdeában és Szamáriában, valamint 2006 során újra Libanon területén.
Megindul az izraeli offenzíva Libanon irányában 2006 nyarán
Az efféle háborúknak sajnos még egy típusa alakulhat ki a jövőben: amikor az adott terrorszervezet(ek) (közel-keleti viszonylatban egyelőre potenciálisan a Hamasz és a Hezbollah) fegyverzeti, kiképzési, logisz-tikai, stb. szempontból a jelenleginél még komolyabb támogatást kap(nak) egy, vagy több államtól (a mai kontextusban főként Irántól és Szíriától), melyet kihasználva szervezettebb, már-már reguláris jellegű támadóaktivitásra lesz(nek) képes(ek), avagy legsúlyosabb esetben, vegyi-, esetleg nukleáris támadás végrehajtására. E „forgatókönyvre", mint fenyegető kihívásra kell készülnie elméleti és gyakorlati szinten az izraeli hadseregnek.
- Az izraeli hadsereg szervezeti felépítése
- Izraeli Légierő
- Izraeli Haditengerészet
- Kisebbségek és nők a hadseregben
Az Izraeli Védelmi Erők speciális alakulatai: