Földrajzi környezet

Területe 34,41 km². Környező települések: Hárskút, Veszprém, Bánd, Herend. Belterülete és határának nagy része az Északi-Bakony kistájcsoport Veszprém–Devecseri-árok kistájának része. Északi erdős területe zömmel az Öreg-Bakony kistájba tartozik, de kis mértékben érinti a Bakonyi-kismedencék kistáj Hárskúti medencéjét is. A közigazgatási terület déli szegélyén a Déli-Bakony kistájcsoport két tagja van jelen a Kabhegy–Agártető-csoport és a Veszprém–Nagyvázsonyi-medence, ezek azonban a határ nagyon kis részére korlátozódnak.

       Közigazgatási határának észak-déli kiterjedése 7,3, a kelet-nyugati 8,0 km. Legmagasabb pontja északon a Gyöngyös-hegy oldalában 510 m, a legalacsonyabb a Veszprémi-séd mentén 250 m, belterületének központja 283 m tengerszint feletti magasságban fekszik.

       Geológiai felépítésében a földtörténeti középidő tiász időszakának kőzetei uralkodnak, melyeket helyenként negyedidőszaki lösz vagy kavicsos üledék fed le. A Som-hegy környékén azonban a triásznál fiatalabb jura kőzetek bukkannak felszínre, míg a belterülettől délkeletre miocén és kevés eocén kőzet is megfigyelhető. A belterülettől nyugatra miocén és oligo-miocén törmelékes összlet található, mely kis foltokban a felszínre is bukkan a negyedidőszaki üledékek alól.

       Éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves típusú, az éves átlagos hőmérséklet 9 ºC, az éves csapadék mennyisége 700 mm.

       Fő vízgyűjtője a terület déli határán a Veszprémi-séd.

       Eredeti vegetációja illír jellegű molyhos tölgyes, s kisebb mértékben cseres tölgyes volt.

       A vasúti megállóhellyel is rendelkező település a 8-as számú főközlekedési út mellett fekszik.

Településtörténet

Településnév eredete
 

A Márkó településnév a Márk (latinos formájában Markus) személynévből keletkezett magyar névadással. A Márk nevet a magyar nyelvben már a 12. századtól hayználták. Leghíresebb védőszentje Szent Márk evangélista, egyházi ünnepnapja március 25. A Markó és a Márkó egyaránt lehet a Márk név becézője.
 

A hegyekkel körülölelt Márkó

A név német formája a magyar elnevezésből alakult ki. Márkó (jobbára csak szóban használt) német névformája Markau, amely Mark-ra rövidült.

Márkó története a középkorban
 

Régészeti leletek kisebb római jelenlétre utalnak. Valószínű, hogy a Savariát Gorsiummal összekötő út is Márkón haladhatott keresztül.

A honfoglalás után a közeli Jutas és Fajsz helyiségnevek arra utalnak, hogy a fejedelmi törzs egyik szálláshelye ezen a vidéken helyezkedhetett el.

A középkorban Márkó területén négy település is volt: Bere, Endréd (Andráspüspöki), Mesteri és Szentmárk (Szentmárkúr, Szentmárkúrföldje). Ezek a községek valószínűleg a szentmárki plébániához tartoztak. Bere egy részét a Szák nemzetség tagjai birtokolták egy ideig, a többi terület egyházi birtok volt. A bakonybéli apátság a földjeit a káptalan hozzá közelebb eső birtokaival cserélte el, a veszprémvölgyi apácák területe az apácák török elöli elmenekülése után került a káptalan kezelésébe.

A török megszállást közvetlen megelőző időre Bere elnéptelenedett, Endréd és Szentmárk összeolvadt. A török időkben az egész terület elnéptelenedett.

A betelepítés és újjáépítés időszaka
 

Bár egyes jelek arra utalnak, hogy Márkó területén már az 1730-as években lakhattak néhányan, Márkó hivatalosan 1741-ben települt be. Az 1741. február 15-én kelt okirat szerint hét telepes talált itt új otthonra. Ez a hét telepes Némettevelről (Nagytevel), Városlődről és Kislődről érkezett, és ígéretet tett, hogy magukhoz hasonló ötven telepest csalogat erre a területre. Márkó mai lakosai közül a Heizler család (Christian Heisler utódai) az, amelynek néhány tagja ma is Márkón él. A jövevények a Birodalom különböző részeiből érkeztek, de cseh (Sukopp), délszláv (Schupan, Prosztovits) és magyar (Horváth, Répási) eredetű is volt köztük. Az eredeti szülőhelyek azonosítását nehezíti, hogy a telepes a nevét a saját nyelvjárása szerint ejtette, a káptalan hivatalnoka pedig magyarul hallotta és ennek megfelelően írta be az anyakönyvbe. 

Padányi Bíró Márton – a későbbi veszprémi püspök – a falu helyét eredetileg az elpusztult berei templom mellett jelölte ki, de a telepesek végül egy kissé lejjebb költöztek, így két patak szegélyezte a falut, az egyik azóta kiszáradt. A falu 1747 óta rendelkezett pecséttel, amelynek ábrája a mai községi címer részévé vált. (1. kép Márkó község 1776. évi pecsétje)

A márkói lelkészség 1743-ban jött létre, addig tehát túl sokan nem lakhattak itt. A miséket eleinte magánházaknál tartották, 1747-ben kezdték el a templom építését, ami azóta is a környékbeli falvak legnagyobb temploma. A templom épülete 1757-ben készült el, a torony csak jó tíz év múlva. Fő ékessége a barokk faoltár.

A kettős udvarok kialakítása összefüggésben volt a népesség növekedésével. Az 1741-ben megkötött szerződés 50 jobbágytelek megszállását engedélyezte de mire a káptalan észbekapott, már 1775-ben 100 jobbágy és családja élt a faluban., A jobbágyok mellett még   házas és házatlan zsellérek is laktak a településen, akik egy része bizonyára csak „álzsellér” volt, rendelkezett földdel, és belesegített a többiek adójába.

A márkóiak a szerződésüket a hagyomány szerint a szentségtartóban őrizték, egészen addig, amíg a káptalan egyik kanonokja nem misézett a templomban, mert ezután a szerződésnek a helyiek szerint nyoma veszett, és ezután nem tudták igazukat bizonyítani.

Márkó a 19. században
 

A napóleoni háborúk idején Márkó újra a hadak útvonalába került. Jacob-Francois Marulaz tábornok Márkóról üzent a megyei uraknak, hogy küldhetik a hódoló küldöttséget. Jellemző, hogy erről az eseményről a helyi források nem tesznek említést.

Az 1830-as évek közepén súlyos tűzvész pusztította el a falu jelentős részét, ennek az emlékét őrzi az 1839-ben épült klasszicista stílusú Kálvária kápolna, amelyet, miután sokáig a lőtér területén helyezkedett el, 1991-re a romjaiból kellett újjáépíteni. A munkálatok fő szervezője Márton Antal hárskúti plébános volt, aki akkoriban a márkói katolikusok lelki gondozását is ellátta. A munkálatokban nemzetiségére és vallásra való tekintet nélkül az egész falu részt vett, a kápolnában lévő corpust egy református magyar, Novák László faragta.

A község életét az 1848-as jobbágyfelszabadítás változtatta meg. Amikor Jellašić bán csapatai közeledtek, Szentgál központtal nemzetőr egységet hoztak létre. Az egység szentgáliakon kívül bándiakból, herendiekből, márkóiakból és rátótiakból (Gyulafirátót) állt. A szentgáliak után az egységben a márkóiak voltak a legtöbben, ez a település súlyára is utal.

A jobbágyfelszabadítás végrehajtása 1859-ben fejeződött be. Az 57 márkói jobbágytelken 113 gazda osztozott. A telkes gazdák együttesen 463 hold erdőhöz is hozzájutottak. A közbirtokosság együttesen is rendelkezett 1000 holddal, de annak is erdő volt a túlnyomó része. Miután szabadon lehetett földet venni, a márkóiak részben az akkori (a mainál sokkal nagyobb) szentgáli területen vásároltak földet. A veszprémi Csatár-hegy szinte teljes egészében a márkóiak tulajdona lett.

1877–79-ben érte el a községet a vasút, amely azóta is a lakott terület északi határát képezi, sőt, a Kálvária állomásait is elvágta a kápolnától.

1896-ból és 1897-ből maradt fenn adat arról, hogy a „jutasi nagylegelőn a hadsereg harczszerű lövészetet tart.”

Márkó a 20. század első felében
 

A békés és csendes fejlődést az I. világháború szakította meg. A háborúban 22 márkói halt hősi halált.

1927-ben a község 10.000 pengős üzletrészt vállalt a Veszprém megyei Villamos Szövetkezetben, és 1931-ben a hivatalos helyiségekbe bevezették a villanyt, majd egy 100 W-os, két 40W-os és négy fél éjszaka égő 40W-os izzó erejéig a közvilágítást is kialakítottak. (2. kép Márkó a 20. század elején képeslapokon)

A háború előszele már 1936-ban elérte a falut, amikor a Veszprémmel határos területen hadirepülőtér jött létre. 1938-ban szervezték meg a Volksbundot, a helyiek szerint némi csalafintasággal, mert az osztogatott német naptár átvételi elismervénye egyben a belépési nyilatkozat is volt.

Az 1941-es népszámlálás szerint a falu lakosságából:

magyar anyanyelvű    98     magyar nemzetiségű   200

német anyanyelvű      703   német nemzetiségű     601

Ez az a hírhedett népszámlálás, amely később a kitelepítések alapjául szolgált. A Volksbund miatt nem jött létre Márkón a levente szervezet. Magyarország német megszállása után a honvédségnél szolgáló márkóiak jelentős részét átvezényelték a Wehrmachthoz, vagy a Maria Theresia SS hadosztályhoz.

A front elvonulását a márkóiak zöme a csatári pincékben vészelte át. A harcok során a szövetségesek többször is bombázták a 8-as út márkói szakaszát, majd március 24-én a németek is. A frontok 66 márkói életét követelték.

Kitelepítések
 

1945 nyarán elkezdték internálni a volksbundista vezetőknek és az SS-ek családjait, függetlenül attól, hogy a Waffen SS-be 1944-ben már kényszersorozás zajlott. Így 62 családnak (240 személy, az 1941-es lakosság 30%) már el kellett hagynia a falut. Bár a 1946 elején a Belügyminisztérium csak 57 volt Volksbund tagot tartott nyílván, júniusra a számuk 142-re nőtt.

1946 februárjában érkeznek az első betelepítettek a faluba, azok a magyarok, akiket Csehszlovákiából űztek el. Ők a bútoraikat és a szerszámaikat is magukkal hozhatták, és alapjában véve a közös űzött sors hamar hidat épít a helyiek és a jövevények közt.

A telepítések második hulláma aratásidőben érkezett a „hazaáruló svábok” földjeire. Ezeknek egy része Biharból jött, és egyrészt nem tudták hogy a márkói föld nem azonos minőségű az alföldivel, másrészt napszámosok, sőt kubikusok lévén, nem is értettek a földhöz. Szegénységük megdöbbentette a helyieket. A távoli vidékekről érkezők mellé néhány Veszprém megyei községből is költöztek át telepesek. Az újonnan jötteket az összeköltöztetett németek helyére rakták be, átadva nekik a kiűzöttek javait is.

A németek elleni föllépés Márkón 1948 elején tetőzött. 1948. január 12-én 24 óra alatt össze kellett pakolni az elvihető egységcsomagot, és január 13-án reggel elindultak a herendi állomásra, és az ismeretlenbe…

A kitelepített márkói családok többsége a leendő NDK területén találta magát. Ahol a „hazaáruló svábból” „magyar cigány” lett, és több idős ember gyakorlatilag éhen is halt. A családok egy részének még idejében sikerült a szovjet zónából távozni, ma Németországon és Ausztrián kívül Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Mexikóban is élnek márkói származású személyek.

A ki- és áttelepítés Márkó 1941-es lakosságának 62,4 százalékát érintette.

Márkó a kitelepítések után
 

Márkón a kitelepítések után négy különböző csoportnak kellett együtt élnie. A németek mellett ott voltak a cseh-magyar lakosságcsere következtében ideszállított felvidéki magyarok, a bihariak és az ország különböző részéről érkező családok. Voltak néhányan, akik fölélték az otthagyott javakat, azután tovább álltak másfelé szerencsét próbálni. Ezeknek az ügyeskedéseknek azonban hamarosan vége szakadt.

A falun belüli társadalmi és szociális különbségek akkorák voltak, hogy 1950-ben még a Veszprém megyei Népújság is kénytelen volt megállapítani, „Márkón a különböző vidékekről jövő telepesek sem tudták megindítani azt a pezsgő életet, amely a felszabadulás után jellemző volt a magyar falukra.”

1950-től megindult a termelőszövetkezeti mozgalom, de jellemző módon mindjárt három TSZ is alakult: a telepesek által szervezett „Úttörő”, a felvidékiek „Megértése” és az őslakosok „Petőfije”. A korabeli sajtó általában csak az első kettővel foglalkozott, mintha a harmadik nem is létezett volna. A két TSZ-ről szóló híradások különböző ügyeskedésekről tudósítottak, valamint arról, hogy a két szövetkezet tagjai egymást vádolták a bíróság előtt, amelynek a végén a Megértés TSZ elnökét az Úttörő TSZ tagjaimnak a vallomása alapján három évre el is ítélték.

Az 1956-os forradalom és az azt követő változások
 

Az 1956-os forradalomnak csak a szele érte el Márkót. A termelőszövetkezetek felbomlottak. 1957-ben már egységesen szervezték újjá a Megértés TSz-t, belevonva a másik kettőt is. Ez később a hárskúti, majd a herendi TSz-szel egyesülve alkotott egész a rendszerváltásig egységet.
 

Márkó napjaink légifelvételén

A Németországból hazaszökött telepesek megjelenése óta 1957-ben osztottak újra házhelyeket. Ekkor jött létre a Vasút utca. Az 1946-ban elkobzott házak eddig állami tulajdonban voltak, ekkor lehetett azokat megvásárolni. A tulajdonszerzéssel és a szabadabb költözködés lehetőségeivel sokan éltek, a felvidékiek jelentős része elköltözött Nógrádba és Borsodba, vissza régi hegyeikhez, a bihariak visszamentek az Alföldre. A magyarországi falvakba áttelepített márkóiak közül többen visszatértek. Ezen kívül olyanok is érkeztek, akik Veszprémben vagy a vasútnál munkát találtak, és lakásra volt szükségük. A falu lakossági összetétele újra megváltozott.

1973 és 1984 közt újabb három utca épült ki a községben. Ez a növekedési folyamat 2006 után vett új lendületet. Az építkezők egy része a márkói ifjak közül került ki, de mindig voltak egyre újabb és újabb betelepülők is. 1977–78-ban megépült a vízmű, a szennyvízelvezetés csak a rendszerváltozás után került megoldásra.

Márkóhoz kötődő nevezetes személyiségek

Gombos Antal, Bakonyi János, Ifjú Sebestyén és Somhegyi Mihály márkói családjaik körében

         Orsetti Péter 1750-től haláláig (1790) Márkó plébánosa volt. Igazság szerint a második, de elődje csak egy évig töltötte be ezt a tisztet, így gyakorlatilag az első. Plébánossága alatt épült a márkói templom. Halálakor az ezüstjeit egy kehely készítésére hagyja, a templom 100 forintot örökölt, és 50 forintot hagyott a márkói szegény sorsú gyerekek taníttatására.

Laszkár András kinevezése után ¾ évvel 1799-ben elhunyt, a márkói orgona elkészíttetésére 225 forintot hagyott.

Nemes Dezső plébános, 1910-ben a veszprémi újságban cikksorozatban írta meg Márkó történetét.

Unger Ferenc plébános az 1930-as években tanévenként 2–3 tehetséges márkói gyerek gimnáziumi taníttatását fedezte. Jóvoltából végezhette el iskoláit a két leendő piarista

Bakonyi (Bauer) János piarista szerzetes, aki Márkó nyelvjárását dolgozta föl. Doktori disszertációja, Márkó története és nyelvjárása, nyomtatásban is megjelent.

Somhegyi (Heizer) Mihály piarista szerzetes, akinek Márkó történetére és néprajzára vonatkozó munkáját 2010-ben jelentette meg a márkói önkormányzat.

Steixner István tanító az 1930-as években országos hírű énekkart szervezett. A jelenlegi márkói kórus az ő nevét viseli.

Dunay Vilmos tanító ugyanebben az időben színjátszó-kört vezetett.

Intézményrendszer

Közigazgatás
 

1872-ben az ország közigazgatási rendezése során Márkó Bánddal és Herenddel egy körjegyzőségbe kerül, a körjegyzőség első központja Bánd, majd hamarosan Herend, Márkó alájuk beosztott kisközség lett. Az 1930-as években a márkói elöljáróság többször is kísérletet tesz a herendi körjegyzőségtől való elszakadásra, de sikertelenül. Önálló „hivatali helyiség” csak 1932-ben lett, amikor Szukop János, az akkori bíró, kibérelte a kocsma egyik helyiségét az ülések céljára. Ma már az egész épület képezi – igaz átépítve – a Polgármesteri Hivatalt. Az utolsó német származású bíró, Stumpfhauzer József, 1946-ban viselte tisztjét.

A község vezetését az elöljáróság biztosította, amely a mindenkori bíró házában tartotta üléseit. Akit bírónak választottak, annak a tisztséget el kellett fogadnia, de egy év múlva lemondhatott. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint a bírók éltek is ezzel a lehetőséggel, így tényleg „körbejárt a falusi bíróság”.

1950-ben megszűnt a körjegyzőség, helyébe a tanácsrendszer lépett.

1969-ben Márkó újra „herendi fennhatóság” alá került, létrejött a Nagyközségi Közös Tanács. Jellemző, hogy az akkori tanácstagok jelentős része, bár a régi ellentétekről nem sok tudomása lehetett, tiltakozott a döntés ellen.

A rendszerváltozás után élve a lehetőséggel Márkó újra önálló lett, 2006 óta Bánddal alkot körjegyzőséget.

Márkó ma mintegy 1100 lakosú község. A lakóinak zöme Veszprémben vagy Herenden dolgozik, néhány embernek a helyi vállalkozások adnak kenyeret.

Iskola
 

Márkón a telepítés után az iskolai oktatás is hamar megindult. Az első tanító Vagner (Bogner) Dániel 1747-ben még a saját lakását használta iskolaként. Feltehetőleg már 1760-ban, de legkésőbb 1777-ben már iskolaépület is volt a faluban. Ezt a telepesek a plébániával együtt építették, így lehetséges, hogy az 1995-ben megszűnt iskola helyén állt. Ezt az épületet 1817-ben nyolcvan személyesre bővítették. Gyakorlatilag ez is szűknek bizonyult, hiszen már 1817-ben 120 iskoláskorú gyerek volt, és az iskola létszáma egészen az ezernyolcszázas évek végéig százon felül volt.

Jelenleg a gyerekek Veszprémbe és Herendre járnak iskolába. Egyedül az óvodás gyermekek maradnak helyben.

Civil szervezetek
 

         A faluban Német Kisebbségi Önkormányzat is működik. A civil szerveződést a Sportkör, a Márkói Németek és Magyarok Baráti Köre, a Steixner István Német Nemzetiségi Énekkar, a Márkófolt foltvarrókör képviseli.

Márkói Németek és Magyarok Baráti Köre
 

         A Baráti Kör 1999-ben alakult. A németek kitelepítésének 50. évfordulóját a plébánia udvarán és a hozzátartozó épületben tartották meg. A 3 napos rendezvény szervezését és lebonyolítását egy 20–30 fős csapat végezte. A szervezésben résztvevők úgy gondolták, hogy ezt a tevékenységet kár lenne abbahagyni. Így jött létre Fehér Jánosné (Czvizler Anna), az azóta elhunyt Kauker Frigyesné (Hartmann Eleonóra) és Vojts Antal vezetésével szervezésével a Baráti Kör.

A Baráti Kör megalakulásakor a nemzetiségi kultúra és nemzeti értékek megőrzését tűzte ki célul. Az egyesület rendezvényeit egy magánszemély által rendelkezésre bocsátott épületben esetenként a rendezvényjellegétől függően szabadban tartja. Minden évben kitakarítják a kálvária kápolnát és rendben tartják annak környékét. Kulturális programokat és kirándulásokat szerveznek a Baráti Kör tagjainak, valamint gyermekprogramokat, évenként egy hetes nyári tábort, kézműves foglalkozásokat a településen lakó gyermekeknek. A szervezet aktívan részt vett a jóga-klub és a foltvarró kör létrehozásában.

A Baráti Kör elérhetősége: baratikor2@freemail.hu

Márkói Nyugdíjasklub
 

        A Márkói Nyugdíjasklub nemrég ünnepelte 15 éves évfordulóját a Nyugdíjasklub 10 éves Népdalkörével közösen. A Nyugdíjasklub vezetője Inzsöl Gyuláné. Neki is és a tagok aktivitásának is köszönhető, hogy rendkívül tevékeny, mozgalmas közösségé szerveződtek. Éveken keresztül virágpalánták százaival csinosítgatták falunkat, melyet a községen átutazók díjjal jutalmaztak. Nemcsak munkával és szorgoskodással telik közös idejük, hanem szívesen kirándulnak, sok színes programot szerveznek. A környékbeli nyugdíjasklubokkal aktív kapcsolatot ápolnak. Mottójuk: „Szeretnénk daltól derűs, jobb világot, sok szép szót, égre, kéket, emberarcú emberséget. Utakhoz fényt, csodát, álmot, békességet, boldogságot.” Vezetőjük: Inzsöl Gyuláné

A 25 éves márkói nyugdíjasklub tagjai

Márkófolt Varrókör Egyesület

        „A foltvarrás közösségi tevékenység, ez talán a legszebb, ha nem is mindig a legmutatósabb része. A foltvarró munkák érzelmi ragasztók az asszonyok között, segítenek összetartani ezt a szétesőben lévő világot.” Dolányi Anna, a Magyar Foltvarró Céh alapítójának szavai.

Márkói Foltvarrókör Egyesület

Ez az Amerikából induló technika babonázta meg kicsiny falunk asszonyait, lányait is 2003-ban. Karácsonyra készülődve merült fel a gondolat a Foltvarró csoport alakításáról.

A lelkes csoport 2004 januárjától már hetente találkozott, és megismerkedett a patchwork alapfogalmaival és a különböző technikákkal. Ez a töretlen odaadás a mai napig is megmaradt lányaink szívében, a csoport létszáma évről évre növekedett. Jelenleg 15 fő. A foltvarrás mellett a kézimunka alapjaival is megismerkedtünk, a közös tanulások során a szalaghímzés, a horgolás és kötés alapjait is elsajátítottuk. Mégis a varrás szívünk csücske, melyből különböző nagyszerű dolgokat készíthetünk: táskák, plédek, kis meglepetések. Az évek során alakult ki jelmondatunk: „Szabj pontosan, Vasalj gondosan, Bonts Boldogan.” S szívedben felragyog az alkotás adta szabadság.

Szívesen készítünk ajándékokat. Az óvodásoknak faliképeket állatokról, járművekről, legutóbb mesepárnákat varrtunk, óvodásjelekkel. Nemzetiségi napra vendégelőadóknak táskát varrtunk. Rendszeresen részt veszünk játszóházakban és a Márkói Németek és Magyarok Baráti köre szervezésben a nyári táborokban. 

Kiállításaink:
Falunapon : 2005, 2006, 2007, 2008, 2009 években. Nemzetiségi napon: 2005 és 2009 évben. Kistérségi bemutatkozás: 2007. Nagyvázsony, 2010.Veszprém

Három éve az Önkormányzat anyagilag segíti munkánkat. Így tudtunk eszközöket és anyagokat vásárolni és továbbképzésen részt venni. 2010 márciusában Egyesületté alakultunk, melyet a Veszprém Megyei Bíróság bejegyzésével igazolt. Így a pályázati lehetőségeket is figyelni tudjuk.

Márkófolt Varrókör Egyesület elérhetősége: markofolt.varrokor@gmail.com
Vezetőjük: Migray Emődné Gabi, Ügyintézőjük: Albert Szilvia.
Minden csütörtökön találkozunk az Új Iskolában 17.00 órakor

Hagyományok

Településkép, utcaszerkezet

Márkót, mint jellegzetes utcás falut szokták emlegetni. Az egyetlen főutca majdnem pontosan észak-déli irányban a két völgy között levő enyhe dombon húzódik végig. Két oldalán hosszú, keskeny telkek vannak, udvar nélküli szalagtelkek. Az utcát a falu közepén merőlegesen szeli át a Budapest-gráci műút.

Márkó településképe

A telkek számát a telepítési szerződés 50-ben állapította meg, de a fejlődés már az 1750-es évektől a felé haladt, hogy egy telekre két házat építettek. Egy telken két „Hausbruder” osztozott, az elsőnek a gazdasági épülete a lakóházzal szemben, a hátsóé a ház végén helyezkedett el. A lakótelket lezáró pajták sora szinte fallal vette körül a települést. Ezek a pajták zömében az 1940–50-es években tűntek el. A házakat eleinte fából, majd később a tűzvészek miatt kőből építették.

Egy telken két lakóház

        A házakra a tornácos szerkezet a jellemző. A tornác mögött a lakótér két vagy három ablakkal néz az utcára. A tornácról az előkonyhán (fronike Kuchl) lehet a lakásba lépni. Az előkonyhát általában fal választja el a hátsó konyhától (hintere Kuchl). Később az előkonyhából előszobát alakítottak ki. A hátsókonyhában sokáig szabadkéményes tűzhely volt. A két konyhát elválasztó falon nem csak ajtó, de ablak is volt. A házakban eleinte csak egy szoba volt, később a konyhák melletti kamrát is szobává alakították át. Amikor az otthon maradó fiú átvette a gazdaságot, a szülők a hátsó szobába költöztek.

A házak előtti árnyas fákra még egy magyarországi német sajtóban megjelent cikk is utal Márkó- ein Dorf unter den Linden. Igaz, a hársfákat mára zömében fenyők, tuják és díszcserjék váltották föl.

Somhegyi (Heizer) Mihály munkája alapján összeállította: Migray Emőd

Márkó – Szakrális környezet

Római katolikus templom 

 

Márkón a helyi lelkészséget 1743-ban alakították meg, amely 1747-től plébániaként működött. A falu katolikusainak lelki gondozását eleinte a veszprémi ferences atyák végezték. A községnek egy ideig még nem volt temploma, az istentiszteletet magánházaknál tartották.

A márkói római katolikus templom

A templom építését 1747–48-ban kezdték meg. Tervét valószínűleg Schertz József veszprémi kőművesmester és Peterstoffer András veszprémi ácsmester készítette. Az alapkövet Szokob Jakab márkói kőművesmester rakta le, és a három szakember együtt építette föl a templomot. Az építkezés költségeit a jobbágyok, a földesúr, és egyházi és világi adományozók teremtették elő. Ami a földesúr teherviselését illeti, Orsetti Péter plébános azt állította, hogy az egy krajcárral sem járult hozzá, és Szokob Jakab előadta, hogy egy kanonok a bírót és az esküdteket pálcával zavarta el, amikor a templomépítéshez pénzt kértek, és megrótta őket, hogy miért építenek a tehetségükkel nem arányos templomot. A márkói templom, Veszprémet leszámítva, ma is a környék legnagyobb temploma, beleértve az azóta városi rangot kapott Herendét is. A templom épülete valószínűleg 1755–56-ban készült el, de legkésőbb 1757-ben. A templom további fenntartását a kocsma jövedelmei biztosították. Tornyot csak 1782-ben építettek hozzá. Padányi Biró Márton és a kanonokok a templomot Nepomuki Szt. János tiszteletére akarták felszentelni, de a kegyuraságot nem vállalták. Ekkor lépett színre Dubniczay István éneklő kanonok, aki a kegyúri tisztséget elvállalta, és a templomot Szt. Márkról nevezte el. Ez a tény végleg eldöntötte a Márkó-Mesteri vitát, és kb. 1820-tól a Márkó név vált egyedül hivatalossá.

Kálvária
 

A márkói családok különös gonddal alakították ki sajátos lakókörnyezetüket, építették meg templomukat és áldoztak az út menti keresztekre, szobrokra és a kálváriára, amelytől védelmet és hitük megerősítését remélték.

A kálvária építésének indítékait maguk így fogalmazták meg: „atyánkfiai által jeles kapitális summa hagyattatott avégre, hogy abból Isten dicsőségére, nékünk pedig helybéli lakosoknak és nevelendő magzatainknak lelki vigasztalására, Márkói helységben egy tisztességes kálvária építtessen a lakosok által.”
 

A márkói Kálvária-kápolna

A kálvária építésénél feltehetőleg a korabeli németországi (7 stációs) mintát szerették volna követni, amely Mária életének jeleneteit, a Fájdalmas anya 7 fájdalmát ábrázolta (amelyre szép példát Barnagon láthatunk). A korabeli egyházi vezetés viszont - Veszprém közelsége miatt is - ragaszkodott a pápa által elfogadott 14 stációs formához. A vita részleteit nem ismerjük, de a márkói hívek tántoríthatatlanok voltak abbéli szándékukban, hogy kálváriát építsenek. Közben az összegyűjtött pénz a napóleoni háborúk következtében jelentősen inflálódott. Az 1820-as évek végén már azzal érveltek, hogy az adományozók visszakérik pénzüket, ha eredeti céljuk nem teljesül. Bár az otthonról hozott minta nem valósulhatott meg, de a kitartás meghozta gyümölcsét, 1839-ben 250 forintos költséggel megépült a rég óhajtott kálvária, a mérnöki pontossággal megtervezett 14 stáció, benne a pléhre festett képekkel, a kerek kupolás kápolnával és a kápolna előtti fakereszttel.

A kálvária fontos helyszíne lett az itt élőknek, ahol védelmet, biztonságot, lelki megnyugvást találtak. Rendszeresen felkeresték szombat délutánonként a lányok, asszonyok hogy egyenként vagy közösen rózsafűzért imádkozzanak. Nagypénteken délután processzióban vonultak a plébánossal a kálváriára közösen énekelve és imádkozva el minden keresztúti állomásnál a stációimákat.

A Kálvária avatása 1991-ben

Este a kápolnában elkészített szentsír látogatására érkeztek a családok. Nagyszombat hajnalban a Fájdalmas rózsafüzér imádkozására gyűltek itt össze, majd húsvét hétfőn egyenként indultak útnak, hogy a kápolna előtt közösen folytassák az imát. Keresztjáró napokon a termésre védelmet kérő körmenet egyik fontos állomása volt, de az ünnepektől függetlenül is szívesen látogatták meg egyénenként a kálváriát, különösen naplementekor, hogy a keresztúton imádkozva fejezzék be munkás napjaikat.

A szeretett és becsben tartott kálvária stációinak gondozását egy-egy család vállalta magára és annak felelősségét és terhét nemzedékről nemzedékre továbbörökítették. A nagyobb felújításokat, mint a kápolna zsindelyezésének cseréjét és a stációk nagyobb javítását a hívek folyamatos adománya és a perselypénz biztosította. Az 1947–48. évi kitelepítésekig szépen rendben tartott kálvária hányattatott sorsra jutott. Környéke 1989-ig (az orosz csapatok kivonulásáig) páncélos gyakorlótér volt és a hadgyakorlatok során célpontként használták a kálvária épületeit. A kápolna nyugati falát és a timpanont szétlőtték. A tetőzetet, ajtót, ablakokat eltüzelték. Eltűnt a kápolna előtti kereszt is. A stációk bádogképeit megrongálták és megfogyatkozott a stációkat gondozó családok száma is.

A kálvária életre keltését, megújítását Márton Antal plébános ösztönzésére és szervezésével 1989-ben kezdték el. Akkor a Márkói Egyházközség, a Herendi Önkormányzat és a Megyei Tanács Műemléki Osztálya támogatásával épült újjá a kápolna, a Németországba kitelepített és az itthon maradó márkói családok vállalták magukra a stációk újjáépítését. A most elkészült képekért köszönet illeti az Oktatási és Kulturális Minisztert, a település önkormányzatát, a segítséget nyújtó építőipari cégeket és a képek alkotóját.

Keresztek

A márkói temetői nagykereszt

(Összeállította: Migray Emőd és Márkusné Vörös Hajnalka)

Viseletek – Márkó

Férfiviselet

A 18. század második felében a férfiak viselete a hagyomány szerint a következő volt: durva, festetlen takácsvászonból készült hosszú nadrág (Kükrutzhosn), melyet csizmába gyűrtek, kék szövetkabát, alatta színes-mintás melltakaró (Brustfleck) vagy mellény packfont gombokkal, finomabb vagy durvább vászoning, a nyakban csokorba kötött fekete flórkendő (Halsflor), a fejen széles szegélyű fekete kalap, amelyet madzaggal az áll alatt kötöttek meg.

Márkói férfiviselet

A hajviselet rövid volt, éppen ezért az idősebb férfiak hideg időben gyapjúból készült hálósipkát (Schlafmütze) tettek a kalap alá, amely még a fülüket is betakarta.

        A 19. század folyamán általánossá lett, legalább is tavasztól őszig, a nadrágot helyettesítő gyolcs- vagy vászongatya. A bő, százráncú, lobogós, térdig vagy kevéssel azon alul érő gatyaszár csak később jött divatba. Nyári használatában mindig együtt járt vele a négyszögletű vászonkötény, melyet a férfinép mindenfelé azért használt, hogy a munkájával járó piszoktól megkímélje fehér gatyáját. 

Márkói népviselet

A márkói férfiak mellénye(Leibel) a 18. század divatos gilet-jéből alakul ki, de itt csak a 19. században terjedt el. Előtte vászonnal bélelt díszes melltakarót (Brustfleck) viseltek. Márkón hosszú ideig (kb. 1850–1920) együtt jelent meg a kettő. A mellény ekkor posztóból vagy bársonyból készült, elől-hátul egyforma anyagból szabva, fekvő keskeny gallérral s mintegy 18–20 pakfont gombbal. A gombok régebben egy díszes posztócsíkra voltak rávarrva, amelyet mindkét szárnyán gomblyukakkal ellátott mellényre rágomboltak, majd használat után a hétköznapi mellényre került rá.

Kabát: A márkói férfi kiskabát a 19. század utolsó negyedében fekete posztóból készült, fehér halina béléssel. Ünnepélyes alkalmakkor a nyak köré vastag fekete zsinórt kerítettek.

Lábbeli: Több példa bizonyítja, hogy a hazai német férfiak a csatos félcipőről hamar áttértek a csizmára. A csizma az iskolás fiúk ünnepi viseletéhez is hozzátartozott. Jellemző volt a hátul varrott és ferdén vágott, a térd alatt szív alakban metszett, szegéllyel és rózsával. Melegebb munkaidőben bakancs volt a lábbeli.
 

Fiatal lányok szentmise előtt az 1930-as években

Fejviselet: A bevándorlástól kb. 1820-ig a paraszt(nép)viseletben jól ismert kis kerek kalap volt a divat. Télen a német vidékeken szokásos hálósipkát (Schlafmütze) viselték alatta télen a füles posztó vagy bőrsapka is gyakran látható. A férfiak hosszú hajviseletéről nincs adatunk.

Régebben a téli viselethez tartozott még a sál, melyet az asszonyok kötöttek. Elődje volt a nyakban hordott flórkendő, innen kaphatta a gyapjúsál is a „Halsflor” nevet. Az 1920-as években tűnt el. Az egyujjas kesztyűt csak télen viselték munka közben. A munkába induló férfi fölszereléséhez tartozott még a szőrtarisznya, melyet Veszprémben szereztek be. 

Női viselet

Az ing régi alakjáról nincsenek adataink. A mai hagyomány már csak fodros ujjú ingről tud. Kétféle vászonból készült: az alsó, durvább rész (Hemdstock) alsószoknyát pótolt, a felső finomabb vászonból készült rész pedig nyáron blúzt helyettesített. Mivel az ingből csak az ujja látszott ki, a fodros ingujjra különös gondot fordítottak. Keményítés és vasalás által sajátos alakot kapott. A hétköznapi ingnek már egészen sima, rövid ujja van. Különleges díszítése nincs. 

Mellény (Leibl) csak az inggel együtt fordult elő. Az uralkodó színek piros és kék. A piros mellényt néha ércpikkelyekkel is díszítették. Dereka egyenes vágású, nyakig zárt és mindenütt szorosan a testhez simult.

Az ünnepi viseletben az inggel és mellénnyel mindig együtt járt a fehér vállkendő (Pairesetiachl). Egy-két csipkét leszámítva teljesen maguk készítették. A sokféle díszítés (áttörés, bujtatás, slingelés, hímzés, stb.) mellett csak a monogram volt pirossal hímezve, minden más fehér.

A női kabátok-nak több formája volt ismeretes. A legrégibb kétségtelenül a fekete posztóból készült, sajátságos gallérú rövid kabát, amelyet általában „tüchernes Röckel”-nek, de néha „Mutze”-nak is neveztek. Ez az egyetlen ruhadarab, amelyet talán ugyanebben a formában még a régi hazából hoztak magukkal.

A blúznak (Repal, Reppel) igen tarka változatait ismerték. Szín és szabás tekintetében lényeges különbség volt a fiatalok és öregek blúza között. Az öregeké sötét színű, derékban bő volt alacsony gallérral, és középen gombokkal csukódott. A fiataloké világos színű, derékba szabott volt övvel (Binde) ellátva, hátul ráncolt szárnyú magas gallérral. amelyet csipkével díszítettek, és oldalt kapcsokkal zártak. Alatta feszítő, amely a testhezállást biztosította. A lányok vasárnap általában égszínkék, nagyobb ünnepeken fehér blúzt viseltek.

A női viselet német jellegét a sok vasalt ráncos szoknya juttatta legjobban kifejezésre. Régen kék vászonból készült s természetes számokban omlott le. Az általános ünnepi szín a lányoknál fehér, fiatalasszonyoknál kázsmér, kék vagy piros selyem, idősebb asszonyoknál fekete volt.

A kötény (Fürtuch) anyaga fehér vászon vagy fekete klott. Legegyszerűbb alakja a hétköznapi kékfestő kötény, melyet férfi és nő egyaránt viselt. Ennek díszesebb formája az ünnepi viselet fekete klott köténye, varrott és levasalt fodrokkal, szélén csipkével, melyet a lányok rendesen fehér szoknyára vettek föl.

Koszorúslányok ünnepi viseletben

A női harisnya régi formája fehér vagy kék gyapjúból készült, a bokák táján háromszög alakú piros betoldásokkal.

A cipő régebbi alakja a csatos cipő (Spangelschuh) volt. A század végén az alacsonysarkú bársony félcipő (Sammetschuh) volt divatban, amely orrán és a sarok körül bőrrel volt borítva; elöl nemzetiszín szalagos rozetta volt varrva. Magas szárú cipőt a márkói nők ritkán hordtak, csizmát sohasem. Nem ismerték a német helyeken szokásos facipőt sem. Nyáron az idősebb asszonyok vásárolt fapapucsban jártak (Batschker = bocskor), melyhez hidegebb időben vastag harisnyaszárat varrtak (Batschkerstrümpf) s így védekeztek hétköznap a hideg ellen.

A lányok viseletéhez tartozott még a párta (Kranzl), amely vagy fehér papírvirágokból (benne kisebb-nagyobb üveggyöngyök) vagy viaszvirágokból készült s készen vásároltak. Régebbi alakja majdnem az egész fejet beborította s két hosszú rózsaszín szalag lógott le róla.

Nyakéket (Krällen) a lányok viseltek, és ritkán az újdonsült menyecskék. Ez 8–10 soros, egészen aprószemű (ezüstözött / foncsorozott) üveggyöngyből állt. Két hímzett kis vánkoshoz voltak erősítve s ezt piros vagy kék szalaggal kötötték meg hátul a nyaknál. Kis arany fülbevalót (Ohrhängel) szintén csak lányok és fiatalabb asszonyok viseltek.

Jeggyűrűt ritkán hordtak az asszonyok. Rendszerint a lakodalom után hamarosan a ládafiába tették s csak emlékként őrizték.

Az egyszerűen hímzett zsebkendő is elmaradhatatlan volt a lányok és asszonyok kezében, különösen mikor templomba mentek, az imakönyv és a rózsafüzér mellett mindig ott volt.

Somhegyi (Heizer) Mihály munkája alapján összeállította: Migray Emőd

Márkó – Egyházi évhez kötődő szokások
 

Advent

        A karácsonyi ünnepkör az adventtal kezdődik. Miután december 5-én megjelent a Mikulás, készülni lehetett a karácsonyra.

Karácsony

        December 24-én már kora délelőtt öltöztetni kezdték a kristkindlis lányokat, akik néhány egyházi énekkel végigjárták a falut. A hagyomány a kitelepítés után elhalt, az 1980-as, 1990-es években felújították, de most már két csoportra van szükség, egy csoport nem tudja végigjárni a falut. Szenteste napján böjtöt tartottak, az éjféli mise után kocsonya került az asztalra, másnap pedig tyúk, hogy összekaparja a szerencsét.

Kristkindl az 1940-es években Márkón

Szilveszter (december 31.) és Újév (január 1.)

Szilveszter amolyan évzáró nap volt, bálokat csak az 1930-as évektől tartottak.

Újév napján a fiúk végigjárták a rokonokat boldog újévet kívánni. Újévkor malacot kellett enni, hogy kitúrja a szerencsét, a tyúk ekkor már szétszórta volna. Ahol nem tudtak egész malacot sütni, ott húsos káposzta került az asztalra. Érdekes módon Márkón a máshol szerencsét hozó lencse is tiltott eledel volt Újév napján.

Vízkereszt (január 6.)

Vízkeresztkor a nagyszombaton megszentelt szénnel fölírták a három király jelét az ajtók fölé, és három pásztornak öltözött fiú botokkal és papírkápolnával végigjárta a falut.

Sebestyén (január 20.)

A márkói vadászoknak Szent Sebestyén volt a védőszentje, így január 20-án került sor a vadászbálra. A társaság fiatal házasemberekből állt, és akinél a céhláda volt, ott került sor a bálra.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.)

Gyertyaszentelőkor medve híján a borzot lesték, vajon kint marad-e?

Farsang

A farsangot három napos táncmulatság zárta, amit az utolsó napon este 11-kor a bíró rekesztett be. (21. kép, Redling Ferenc és Vizi Katalin esküvője)

Nagyböjt – Húsvét

A nagyböjtben eleinte teljes húsevési tilalom volt, később már csak szerdán, pénteken és szombaton böjtöltek. Ilyenkor Veszprémben vett ecetes hal is kerülhetett az asztalra.

Nagypénteken a ministránsfiúk kereplővel hívták a népet misére, ennek fejében nagyszombaton a háziasszonyoktól néhány tojást kaptak.

Templomba induló márkói asszonyok

Nagypénteken a hét évesnél idősebbek délig nem ettek semmit, akkor is az előző nap megfőzött ételt. Nagypéntekről nagyszombatra szentségimádást tartottak.

Nagyszombaton volt a tűzszentelés. Korábban, amikor a tűzgyújtás nehezebb volt, valószínűleg erről gyújtották meg újra a nagycsütörtökön kialudt tüzet. Későbbi babona, hogy ahonnan nagyszombaton először szállt föl a füst, oda gyűltek az egerek. Nagyszombaton hozta a nyúl a piros tojást is.

Húsvét vasárnap a templomban megáldották az ételt. A húsvéti locsolás a 20. század közepétől kezdett elterjedni, valószínűleg magyar hatásra. Később a magyar telepesek megjelenése ezt csak megerősíthette. 

Márton (november 11.)

A hagyományos betakarítási ünnep Szent Mártonra esett, ismét három napos bállal.

A márkói búcsú kicsit a falu dacosságának az emléke is. A német telepeseket behívó Padányi Bíró Márton a kor és a Habsburg ház kedvelt szentjét Nepomuki Szt. Jánost akarta a falu védőszentjének, az új falut pedig Mesterinek akarta nevezni. A telepesek azonban valamiért Szent Márkhoz ragaszkodtak. Végül Szent Márk lett a védőszent és Márkó a falu. Így a búcsú napja április 25-ére esett, ma az azt követő vasárnapra. A misét és az ebéd utáni litániát valaha térzene követte, majd este a „fölső” kocsmában bál. Ilyenkor eljöttek a más faluban lakó rokonok is, és lehetőség nyílott más falukból való fiatalokkal való találkozásra.

A helyi búcsún kívül jelentős volt még a csatári búcsú, ahova a márkóiak más búcsújárókkal együtt mentek föl. A hagyományt fölújították, és most már második alkalommal a márkóiak újra együtt mentek át az erdőn a csatári templomhoz. Ezenkívül, a márkóiak eljutottak az andocsi, a csatkai és a mariazelli búcsúkra is.

Úrnapi sátor Márkón

Somhegyi (Heizer) Mihály munkája alapján összeállította: Migray Emőd

Márkó nyelvjárása
 

A márkói nyelvjárás – a legtöbb magyarországi német település nyelv­használatához hasonlóan – a különböző német nyelvjárási területekről érkezett telepesek ún. „keveréknyelvjárása” (Mischmundart), amely itteni formájában nem található meg egyetlen németországi területen sem, hanem jellegzetesen magyarországi képződmény.

Bakonyi János doktori disszertációja

Bakonyi János (1941:131) a márkói nyelvjárást a bajor dialektusokhoz sorolja: „Nyelvjárásunk bajor eredetét nyelvi sajátságai igazolják. A bajor dialektusokat jellemző tulajdonságok a mi nyelvjárásunkra is állanak.” Ezen belül a helyi nyelvjárást néhány hangtani jellegzetessége miatt középbajorként határozzák meg. 

A márkói német nyelvjárás alapvető jellegzetességeit Claus Jürgen Hutterer (1963:463) teljes bizonyossággal a dunai bajor (Donaubairisch) ui-nyelvjárási csoporthoz sorol­ta, vagyis ezen sajátosságok határozták meg legerősebben a márkói nyelv­használatot. Az ún. ui-nyelvjárásokban – a bemutatásra kiválasztott köznyelvi német Mutter szóban, az ófelnémet-óbajor -uo kettőshangzó folytatásaként – egy nyitódó -ui kettőshangzó áll: muidə. (Ezzel szemben – a környék egyedüli helyi nyelvjárásaként – az úrkúti németben ugyanezen hang helyén egy záródó -uə-diftongus áll: muədə.) Ugyanezen bajor ui-csoporthoz tartozott még Csehbánya (Böhmischhütten), Németbánya (Deutschhütten), Városlőd (Wasch­ludt) egy részeés Herend (Herend), sőt a Balaton-felvidéki terület legkeletibb települése, Veszprémfajsz (Faist)is. A márkói nyelvjárás ezen belül is a heren­divel mutat legnagyobb hasonlóságot.

A márkói nyelvjárás névmási rendszere is bizonyíték a bajor dominanciára. A középfelnémet alakok továbbéléseként használatos eз, ene, enker (’ti, tietek, nektek’, többes szám 2. személyű) névmási alakok ugyanis teljes joggal számítanak a lehető legjellemzőbb bajor tájszavaknak.

A rokonság-elnevezések között is számos valódi bajor tájszó bukkan föl, pl. a nagyszülők megnevezései. A német köznyelvben ma használatos Großvater (’nagyapa’) és Großmutter (’nagyanya’) kifejezésekkel szemben a magyaror­szági bajor alapú keverék-nyelvjárásokban az ófelnémetre visszavezethető Ähnl (< ófelnémet ano + lîn), ill. Ahnl (< ófelnémet ana + lîn) fordul elő, ez igaz a márkói nyelvjárásra is: ēd’l (’nagyapa’), ill. ārl/āl (’nagyanya’). Előbbiekhez kapcsolódnak a dédszülőkkel kapcsolatos kifejezések is: uəēd’l (Urähnl/ Urgroßvater: ’dédapa’), ill. uəārl (Urahnl/Urgroßmutter: ’dédanya’).

A további rokonsági elnevezések a következőek:

A nyelvárásgyűjtések során nem találhatóak a hét napjainak elnevezései között a régi bajor Ergetag (’kedd’) és Pfingstag (’csütörtök’) kifejezések. A hét napjait a márkóiak így sorolják föl.

A márkói német nyelvjárás természetesen nem maradt változatlan magyar­országi létének két és fél évszázados virágzása alatt: hatottak rá a környékbeli falvak német nyelvjárásai, de legfőképpen a távolabbi magyar környezet nyelve is. Ennek legfőbb bizonyítékai a márkói svábok magyar kölcsönszavai, amelyek közül jó néhányat más Bakonyi (1940: 130–131) is összegyűjtött. Eszerint viszonylag korán megjelentek egyes jellegzetes ruhadarabok magyar nevének átvételei, pl. kåtiåhōz’n (gatya + Hose: ’férfi alsónadrág’), påkåntš (’bakancs’), påtšk (’bocskor’), pundə(’bunda’), tšišmå (’csizma’).

Hasonlóképpen megtalálhatók bizonyos magyar eredetű ételnevek a márkói német nyelvjárásban: kulāš (’gulyásleves’), kålātš’n (’kalács’), palatšiŋgə (’palacsinta’), påprikāš (’paprikás’), pokātšəl (’pogácsa’), kuktuts (’kukorica’).

Magyar kölcsönszavak néhány állat elnevezésére is meghonosodtak, bár ezeknek bizonyosan voltak (eredeti) német megfelelőik: vikə (’bika’), tšikəl (’csikó’), kokaāš (’kakas’), pōkəl(’pulyka’). Adatközlőink elmondása szerint régóta, már az 1930–40-es években is magyar nevet kaptak a háziállatok: kęšę (’Kese’), tšilåk(’Csillag’), nåråntš (’Narancs’) stb.

Más témakörben is voltak magyar átvételek: mulåtšāk (’mulatság’), pātši (’bácsi’), tšārdāš (’csárdás’) stb.

Ezen szókölcsönzések nagy része olyan megnevezési hiányosságokat fedett le, amelyek a más (magyar) nyelvű és kultúrájú környezettel való közelebbi megismerkedésből adódtak. Az állatnevek átvétele pedig minden bizonnyal a magyar nyelvű népességhez fűződő kereskedelmi kapcsolatokkal magya­rázható.

Összeállította: Szilágyi-Kósa Anikó, nyelvész Pannon Egyetem

Márkó – Étkezési szokások
 

        A hagyományos étkezés alapeleme a liszt volt. Ebből készültek a kenyerek, sütemények és tészták. A húsfogyasztás a vagyoni állapotot jellemezte, de egy héten kétszer, háromszor mindenképp tészta volt az ebéd. Alapvető élelmiszer volt a burgonya és a káposzta is.

Vidám összejövetel Márkón

A magyar kása más, mint a márkóiak prája (Brei) és sterce. A tejbegríz és a tejbekása hagyományos német étel. Péntekenként gyümölccsel, aszalt gyümölccsel, lereszelt mézes pogácsával ízesítve fogyasztották. Kukoricakását ritkán ettek, a krumplikása a háborús idők eledele volt. A sterceket (magyarul nyögvenyelőt) legalább kéthetente föltálalták, böjti időben többször is, tej, aludttej vagy aszalt gyümölcs kíséretében

        Az egyik legnagyobb becsben tartott élelmiszer a kenyér volt. Korábban otthon sütötték, később a pékhez mentek érte. Jellemző, hogy a márkóiak, ha csak lisztet mondtak, akkor a rozslisztre gondoltak. Elsősorban kolbásszal, sonkával ették, nyáridőn többször körözöttet vittek ki mellé, délutáni megéhezéskor jó volt a lekváros, a mézes esetleg a vajas kenyér. A fokhagymás-piritós kenyér inkább a betegek eledele volt.

        A tészták közül a darás tészta, a káposztás kocka és a krumplistészta járta, gyúrt tésztából készült a lekváros derelye. A maradék galuskából tojásos galuska lett, és időnként előfordult a szilvás gombóc és a nudli is. A pénteki nap mellett általában szerda és hétfő volt a tésztanap.

        A sült tészták egy része zsírban sült, így átmenetet képez a stercek és a valódi sütemények közt. Ilyen volt a burgonyás nokedli, a császármorzsa, a kukoricaprósza. Ugyanide tartozik a fánk és a palacsinta. A köznapi fánk hétköznapi eledelnek számított, a forgácsfánk csak karácsonykor és farsangkor készült.

Hétköznapra készültek a különböző pogácsák és az almás pite meg a kapros lepény.
 

Pasztitára érkező menyecske ételekkel

       Kenyérsütés idején készülhetett lángos és fonott kalács is. Lakodalmak és a sok embert foglalkoztató munkák idején készült a lábasban sült kalács, a weipelstrudli. Ismerték a különböző réteseket és beigliket is. Karácsony táján készült a mézespogácsa.

       Márkón a leggyakrabban evett étel a leves volt. Ha a munka dandárján délben nem ehettek, akkor este került az asztalra. A kolbászlevest leszámítva a levest mindig követte egy második fogás. A leggyakoribb a paradicsom-, a zöldség-, a lencse-, a rizs-, a gombaleves volt, idényében a borsó, a zöldbab és a kalarábé is szóba jött, bár ez utóbbi a két világháború között terjedt el. Készülhetett húsleves is, hétköznap disznóból, vasárnapra a hentesnél vehettek juhot vagy marhát. A tyúkleves nagyon ritka étel volt, a helyi szólás szerint egészséges tyúk és egészséges parasztgyomor ritkán találkozik. Vagy a tyúk beteg, vagy a paraszt.

       A levesben főtt húst általában különböző mártásokkal tálalták.

A zöldségek közül a legfontosabb a burgonya, amely kenyérpótló is. Sütötték, főzték, a paprikás krumpli és a tócsi gyakori étel volt, a rakott krumpli a századfordulón jelent meg. A másik jellegzetes étel a káposzta, amit szintén sokféleképp készítettek el. Emellett szerepelt a bab, az uborka, a paprika, a paradicsom, a hagymafélék.

       A gyümölcsöket nyersen fogyasztották, vagy piacra vitték. A megdinsztelt gyümölcsöt a stercekhez ették. A szilvát aszalták is. A legtöbb lekvár szilvából készült, a befőzés a két háború közt terjedt el.

A tejfélék a szegények étrendjében húspótlóként jelentkezett. A tejből aludttejet, tejfölt, túrót készítettek, a megmaradt savót általában a malacok kapták.

       A húsok közül a legfontosabb a sertéshús volt. A levágott disznó húsa fölfüstölve (sonka, kolbász, oldalas, stb.) általában nyárig kitartott.

Ha szárnyast vágtak, abból sült hús vagy paprikás készült.

Halat a böjt idején ettek, a keszegeket Veszprémben vették meg.

Látnivalók

Veszprémből északnyugati irányban haladva alig nyolc kilométer után az első település az 1143 lelkes Márkó.

Védett népi épületek
 

Márkó hosszú ideig jellegzetesen egyutcás település volt, ma is több jellegzetes népi épületet találunk a faluban, főleg a Petőfi utcában. Ezek boltíves, oromfalas kőépületek. Régen úgy építkeztek, hogy a tornácos ház végébe egy kisebbet építetek ahova a szülők költöztek, ha a gyermekük megházasodott.
 

Műemlék épület

Katolikus templom

         A település templomát 1754-ben építették barokk stílusban. Nagyon szép az aranyozott, fából faragott főoltár, amelyet valamikor szürke és kék színnel lefestettek. Az oltár eredeti állapotának helyreállíttatása dr. Weisz György, az utolsó márkói plébános nevéhez fűződik. A templom falán 1991 augusztusa óta sárgaréz emléktábla hirdeti, hogy 250 évvel ezelőtt Padányi Bíró Márton volt a község alapítója. Erre az eseményre emlékeztet a Kálvária utca 33. számú ház előtt álló kopjafa is.
 

A márkói katolikus templom belső tere

Kálvária
 

Márkó másik nevezetessége a 8-as főútról is jól látható kálvária. A domboldalon húzódó stációk sorát a késő klasszikus stílusú, 1839-ben épített Kálvária-kápolna zárja le a vasúti sín túloldalán. A kápolnában 1991 óta emléktábla örökíti meg a település háborús áldozatainak nevét.

A márkói kálvária

Természeti értékek

A környék gazdag természeti értékekben: a községtől délnyugatra a szentgáli Miklós Pál-hegy európai hírű védett tiszafása, délkeletre pedig a Csatár –hegy található.

Jelentősebb rendezvények a Szent Márk tiszteletére tartott búcsú (április) és augusztus első szombat-vasárnapja a Falunap, valamint a német nemzetiségi nap szeptember első hétvégéjén.

Források

Összeállította: Migray Emőd tanár

Somhegyi (Heizer) Mihály munkája alapján összeállította: Migray Emőd

Irodalom:
 

Bakonyi János: Márkó telepítése és nyelvjárása. Budapest 1940. Palaestra Calasantiana 32.

H. Csukás Györgyi:Pula, Márkó és Vöröstó német falvak építkezése In: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményi 18 (1986) Veszprém, 1987. 647-657.

Hartmann Mónika: Népi táplálkozás Márkón. Márkó, 1985. Kézirat a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum adattárában.

Kiss Zsuzsanna:Die Vertreibung und Aussiedlung der deutschen Minderheit nach dem Zweiten Weltkrieg aus der Gemeinde Márkó. Veszprém, 2000. 52 lap + 34 lap melléklet. Kézirat a Veszprém Megyei Levéltárban, Kéziratos dolgozatok gyűjteménye (VeML XV. 20.a.) 279.

Nemes Dénes: A márkói plébánia története. In: Veszprémi Hírlap, 1909. 48-52. szám, 1910. 1-5. szám.

Lichtneckert András: Veszprém megye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései. 1690–1836. Veszprém, 2009. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 21. Márkóra vonatkozó források: 219–220.

Lichtneckert András: Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc kérdőpontra 1768–1782. Veszprém, 2007. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 19. Márkóra vonatkozó források: 16–17, 225.

Márkó néphagyományai. Somhegyi (Heizer) Mihály: Márkó néprajza, Szilágyi–Kósa Anikó: Márkó nyelvjárása és tulajdonnevei. Szerkesztette: Márkusné Vörös Hajnalka. Márkó, 2011.
 

Márkusné Vörös Hajnalka: A Veszprém megyei németek történetének levéltári forrásai. In: A magyarországi németek történetének levéltári forrásai 1670–1950. Szerk: Apró Erzsébet–Tóth Ágnes. Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas an der Ludwig-Maximilians-Universität, Munchen – MTA Etnikai.nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2010. 930–1025.

Márkusné Vörös Hajnalka: Kálváriák a Veszprém megyei német falvakban. In: Háztörténetek. A dunántúli németek kulturális jellemzői. Szerkesztette: Márkusné Vörös Hajnalka – Mészáros Veronika. Veszprém, 2006. 231–244.

Ny. Nagy István: Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém megye. Pápa, 2000. Kislődre vonatkozó adatok: 102.

Levéltári források:

Márkó 1741-ban kelt telepítési szerződése a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban, a veszprémi káptalan magánlevéltárában a Protocolla oeconomica 2. 213–216 található.

Márkó feudális kori iratainak egy töredékét (0,23 ifm) Migray Emőd polgármester adta át a Veszprém Megyei Levéltárnak. Az iratok között értékes tanúkihallgatási jegyzőkönyvek találhatók a betelepülés időszakából, házassági szerződések és házbecsük a 18. századból.

A település 20. századi iratai közül levéltárba kerültek a képviselőtestületi jegyzőkönyvek 1924–1942-ig három kötetben (mutatóval ellátva). A háztartási iratok közül megmaradtak a község vagyonleltárai (1938-1950), költségvetések, számadási főkönyvek (1938–1950). Az adóügyi iratokban illetmény-kimutatások, ház-, föld-, vagyonadó lajstromok (1932–1950). A vegyes fontosabb iratok közül külön figyelmet érdemelnek a ki- és betelepítési iratok (1946–1948), benne a községből kitelepített német anyanyelvű lakosság névjegyzéke, a községbe betelepültek leltári törzslapjai. Márkó kataszteri iratai között találhatók a birtokosok személyében bekövetkezett változásokról (tehát a kitelepítésről és a lakosságcseréről) vezetett nyilvántartási jegyzékek (1927–1950).

A Veszprémi Törvényszék úrbéri törvényszéki irataiban (VeML VII. 1.b.) Márkóra vonatkozóan megtalálhatók: az úrbéri birtokrendezés során keletkezett földesúri folyamodványok (1848, 1856), a helység felterjesztése (1858), tárgyalási jegyzőkönyv (1856), felperesi fellebbezés (1858), alperesi ellenészrevétel (1857), felperesi viszontválasz (1857); a tagosítás során létrejött perkivonat (1856/57), a helység felterjesztése (1856) és folyamodványa (1857). Márkó perdokumentumai és a mellékletek között kutatható: a település urbáriuma (1769), földkönyve (1840), a falu regnicolaris összeírása (1828), adóösszeírásai (1787, 1794, 1808/9, 1819, 1829/30), márkói jobbágyok birtokának földkönyve (1847), összehasonlító irományok (1847, 1857), foglalásrétek és irtások egyénenkénti kimutatása (1842), erdőbecsű (1856), mérnöki szabályozási tervek (1857, 1860). A birtokrendezési és kiosztási határtérképek (1847, 1860) méretük miatt a térképgyűjteménybe kerültek.

A település kataszteri felmérésinek (1923, 1942) szöveges anyaga az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei anyagában (VeML VI. 103.b.), a hozzátartozó térkép térképgyűjteményben (VeML XV.11.b.) elérhető.

Márkó telekkönyvi iratai a Veszprém Megyei Levéltárban a Veszprémi Járásbíróság telekkönyvi irataiban (VeML VII. 6. c) találhatók. A telekkönyvi iratok vezetése (az 1868:54. tc. 19. §-a szerint) a törvényszékek hatáskörébe tartoztak, s a kezelést a telekkönyvi hivatal végezte. E jogszabályi rendelkezések jelentettek kiindulópontot az 1855-ben keletkezett és 1967-ig működő, s a magyar igazságszolgáltatásra épülő telekkönyvezésnek. Így alakult ki a telekkönyv és lett az ingatlanok tulajdonjogának és az ehhez kapcsolódó egyes jogok (például jelzálog, haszonélvezet stb.) tárháza. Márkó telekkönyvi iratainak vezetése a Veszprémi Járásbíróság hatáskörébe tartozott. Itt vezették a telekkönyvi alapiratokat, melyekben adás-vételi szerződések, hagyatéki határozatok, jelzálog kivetések, az 1920-as évek földreformjának végrehajtására vonatkozó iratok találhatók, kiváló hely-, birtoklás- és családtörténeti források.

A település iskoláinak iratai ugyancsak a Veszprém Megyei Levéltárbantalálhatók. Az 1838–1849 közötti időszak helyi iskolájáról, a tanulók létszámáról, a tanítókról, a nevelés állapotáról (a tanítás nyelvéről) készült kimutatások Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének nevelésügyi irataiban (VeML IV. 1. r) vannak.

Veszprém vármegye Tanfelügyelőjének irataiban (VeML VI. 501) található az a törzskönyv, amely az 1884–1887 közötti időszak több mint 300 megyei elemi iskolájának állapotát rögzíti. Az I. törzskönyv adataiban megtalálható a márkói iskola alapításának éve, fenntartója, a tanító adatai, a tanulók száma, az iskola épületének és taneszközeinek pontos leírása. A II. törzskönyv az iskolák vagyoni állapotát és kiadásait rögzítette.

A márkói római katolikus elemi népiskolájának iratai 1904–1946-ig (VeML VIII. 287.), a Márkói Állami Általános Iskola iratai 1946–1969-ig (VeML XXVI. 165.) kerültek levéltárba.

Márkó német lakosságának kitelepítésével kapcsolatos iratok 1946–1949 (kiosztási birtokívek, földhözjuttatottakról kimutatások, kataszteri birtokívek, leltárak, jegyzőkönyvek és határozatok) a Veszprém Megyei Földhivatal Birtokrendezési Osztályának irataiban (VeML XXIV.201.b.), a kitelepítettek névjegyzékei, németek által visszahagyott javak leltárai, jegyzőkönyvek és határozatok a Veszprém Megyei Földhivatal Telepítési Osztályának és a nagyteveli telepfelügyelőjének irataiban (VeML XXIV.201.c, XXIV. 207.) találhatók.

A Márkói Községi Tanács irataiban (VeML XXIII. 833) a tanács és VB ülési jegyzőkönyvek és a tanácsi iratok 1950–1969 közötti időszakból kutathatók.

A márkói mezőgazdasági termelőszövetkezetek iratai (VeML XXX. 511) 1950–1955-ig, a márkói Herendvidéke Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, majd Mezőgazdasági Szövetkezet iratai (VeML XXX. 512) 1963–2002-ig kerültek a Veszprém Megyei Levéltárba.

A márkói plébániát 1743-ban szervezték újra. Ekkortól anyakönyvezték helyben a katolikus lakosságot. 1828-ig az anyakönyveket egy példányban vezették ezek a plébániai iratokkal együtt Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban találhatók. 1828 után két példányban anyakönyveztek. A felekezeti anyakönyvek másodpéldányai (1828–1895) a Veszprém Megyei Levéltárban kutathatók (VeML IV. 482). Az állami anyakönyvezés bevezetése után (1895) ugyancsak két példányban vezették az anyakönyveket. Az állami anyakönyvi másodpéldányok (1895–1980) szintén a Veszprém Megyei Levéltárban (VeML XXXI.1.) kutathatók.

Készítette: Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros Veszprém Megyei Levéltár