Since from the late Middle Ages to the Emancipation, Eastern European Jewry was spiritually, phys... more Since from the late Middle Ages to the Emancipation, Eastern European Jewry was spiritually, physically and linguistically isolated from the Christian society, we are inclined to believe that it had always been so ever since Judaism and Christianity turned their backs on each other in late antiquity, especially because rabbinical literature mentions Christianity by name only sporadical-ly. According to the traditional narrative, also represented by Paul Johnson in his History of the Jews, the destruction of the Temple, the failure of the Bar Kokhba revolt and the spread of Christianity caused Judaism to turn in on itself for hundreds of years and became oblivious of its richer past and untouched by the outside world, as if living in a hermetically sealed world. This paradigm has difficulties accommodating that four Midrashim (rabbinic exegeses) in a collection of Jewish homilies for Sabbath titled Pesiqta Rabbati, recorded in the seventh century but prob-ably composed earlier, features Ephraim son of Joseph, another Messiah apart from David’s son, whose description contains an amazingly large number of Christological features, which strikingly resemble the Gospels’ Passion account and the book of Revelation. The homilies also draw heavily from Psalm 22, understood by Christian tradition as describing Christ’s sufferings. Recent scholarly discourse defines the polemics in which Jews take over Christian cultural or religious ideas to build their own religious identity as “counterhistory” or “inward accultura-tion.” Its confrontational form denies the opponent’s identity by frontally attacking Christian religious symbols to deprive them of the sanctity attributed to them, such as the medieval Jewish Gospel parody titled Toledot Yeshu. The other strategy is internalization or “re-Judaization,” in which Jews appropriate and take control over Christian symbols as if saying: “what the Chris-tians talk about is really our Messiah because anything may they say, we are still the true Israel.” It reinstates into the Jewish tradition ideas that were inherent in pre- and para-Rabbinic Judaism but embraced by Christians, so deemed heresy by the rabbis, thus found only in traces in the Talmud. Concerning Jesus Christ, one of them is the binitarian theology of “two powers in heaven,” which elevates human figures to divine status such as in the Enoch/Metatron tradition, and the other one is the idea of “two messiahs” stemming from the Suffering Servant of Isaiah 53. The Midrashim of Pesiqta Rabbati revive this latter in a seemingly traditional manner, but in fact they go far beyond the limits of Rabbinic messianism without precedent, among others by merging the Messiahs son of David and son of Joseph into the figure of a preexistent Ephraim, who undertakes suffering for the sins of humans at the time of the creation, which is unknown outside the New Testament. By wandering into such dangerous theological waters, the Midra-shim support the new scholarly narrative that the rabbis knew the Christian discourse, the Chris-tian interpretation of the Old Testament, and the New Testament more profoundly and relied on them to develop Jewish religious identity to a greater extent than we formerly thought, and that the spiritual and ideological borderline between the two sisters, Ecclesia and Synagoga, was far from so rigid and impermeable as it seems for the first sight.
Mivel a késő középkortól kezdve az emancipációig a kelet-európai zsidóság a keresztény társadalom... more Mivel a késő középkortól kezdve az emancipációig a kelet-európai zsidóság a keresztény társadalomtól spirituálisan, fizikailag és nyelvileg elszigetelve élt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig is így volt, amióta a judaizmus és a kereszténység a késő ókorban hátat fordított egymásnak, különösen mivel a rabbinikus irodalom is csak elszórtan említi néven nevezve a kereszténységet. A hagyományos narratíva szerint, amelyet Paul Johnson is képvisel A zsidók története című művében, a Szentély pusztulása, a Bar Kochba felkelés kudarca és a kereszténység térhódításának hatására a zsidóság a második század közepén befelé fordult, és egyrészt megfeledkezett a kifelé nyitott, gazdag múltjáról, másrészt évszázadokra érintetlen maradt a külvilágtól, mintha egy hermetikusan elzárt világban élt volna. Ebbe a paradigmába nehezen illeszthető bele az, hogy egy Peszikta Rabbati című, a hetedik században lejegyzett, de valószínűleg korábban keletkezett zsidó szombati homíliagyűjtemény négy midrásában (rabbinikus írásmagyarázatában) Dávid Fia mellett megjelenik egy másik messiás is, József fia Efraim, akinek a feltűnően sok krisztológiai elemet tartalmazó leírása megdöbbentően emlékeztet az evangéliumok passiótörténetére és a Jelenések könyvére. A homíliák nagymértékben merítenek a 22. zsoltárból is, amely a hagyományos keresztény értelmezés szerint Krisztus szenvedéseiről szól. Az utóbbi idők tudományos diskurzusa „ellentörténelemnek” vagy „befelé irányuló akkulturációnak” nevezi a polémia azon módját, amikor a zsidóság keresztény kulturális-vallási elemek átvételével alakítja ki a saját vallási identitását. Ennek konfrontatív formája úgy tagadja az ellenfél identitását, hogy közvetlenül támadja a keresztény szimbólumokat és megfosztja őket a nekik tulajdonított szentségtől, mint például a Toledot Jésu című középkori evangéliumparódia. A másik stratégia az internalizálás vagy „rejudaizálás”, amelynek során a zsidó fél kisajátítja a keresztény szimbólumokat és átveszi fölöttük az uralmat, mintha azt mondaná, hogy „amiről a keresztények beszélnek, az valójában a mi messiásunk, mert bármit is mondanak, még mindig mi vagyunk az igazi Izrael”. Ennek során a pre- és pararabbinikus zsidóságokban szervesen jelen lévő, de a keresztények által felkarolt és ezért a rabbik által eretnekségnek minősített, így a Talmudban már csak nyomokban fellelhető vallási koncepciókat emelnek vissza a zsidó hagyományba. Jézus Krisztussal kapcsolatban az egyik ilyen a „két mennyei hatalom” binitárius teológiája, amely emberi alakot emel isteni szintre például az Énok-Metatron hagyományban, a másik pedig az Ézsaiás 53 Szenvedő Szolgájából eredő „két messiás” elmélete. Ez utóbbit a Peszikta Rabbati midrásai látszólag a hagyományba illeszkedve élesztik fel, valójában azonban példátlan módon messze túllépik a rabbinikus messianizmus határait többek között azzal, hogy a teremtéskor az emberek bűneiért szenvedést felvállaló, preegzisztens Efraim alakjában egyesítik Dávid fia és József fia messiásokat, ami az Újszövetségen kívül ismeretlen. Azzal, hogy ilyen veszélyes teológiai vizekre eveznek, a midrások igazolják azt az új tudományos narratívát, hogy egyrészt a rabbik alaposabban ismerték a keresztény diskurzust, az Ószövetség keresztény értelmezését és az Újszövetséget, és nagyobb mértékben támaszkodtak ezekre a zsidó vallási identitás kialakítása érdekében, mint azt korábban gondoltuk, másrészt hogy a két nővér, Eklézsia és Zsinagóga közötti spirituális-ideológiai határ korántsem olyan merev és átjárhatatlan, mint ahogyan az első ránézésre látszik.
Since from the late Middle Ages to the Emancipation, Eastern European Jewry was spiritually, phys... more Since from the late Middle Ages to the Emancipation, Eastern European Jewry was spiritually, physically and linguistically isolated from the Christian society, we are inclined to believe that it had always been so ever since Judaism and Christianity turned their backs on each other in late antiquity, especially because rabbinical literature mentions Christianity by name only sporadical-ly. According to the traditional narrative, also represented by Paul Johnson in his History of the Jews, the destruction of the Temple, the failure of the Bar Kokhba revolt and the spread of Christianity caused Judaism to turn in on itself for hundreds of years and became oblivious of its richer past and untouched by the outside world, as if living in a hermetically sealed world. This paradigm has difficulties accommodating that four Midrashim (rabbinic exegeses) in a collection of Jewish homilies for Sabbath titled Pesiqta Rabbati, recorded in the seventh century but prob-ably composed earlier, features Ephraim son of Joseph, another Messiah apart from David’s son, whose description contains an amazingly large number of Christological features, which strikingly resemble the Gospels’ Passion account and the book of Revelation. The homilies also draw heavily from Psalm 22, understood by Christian tradition as describing Christ’s sufferings. Recent scholarly discourse defines the polemics in which Jews take over Christian cultural or religious ideas to build their own religious identity as “counterhistory” or “inward accultura-tion.” Its confrontational form denies the opponent’s identity by frontally attacking Christian religious symbols to deprive them of the sanctity attributed to them, such as the medieval Jewish Gospel parody titled Toledot Yeshu. The other strategy is internalization or “re-Judaization,” in which Jews appropriate and take control over Christian symbols as if saying: “what the Chris-tians talk about is really our Messiah because anything may they say, we are still the true Israel.” It reinstates into the Jewish tradition ideas that were inherent in pre- and para-Rabbinic Judaism but embraced by Christians, so deemed heresy by the rabbis, thus found only in traces in the Talmud. Concerning Jesus Christ, one of them is the binitarian theology of “two powers in heaven,” which elevates human figures to divine status such as in the Enoch/Metatron tradition, and the other one is the idea of “two messiahs” stemming from the Suffering Servant of Isaiah 53. The Midrashim of Pesiqta Rabbati revive this latter in a seemingly traditional manner, but in fact they go far beyond the limits of Rabbinic messianism without precedent, among others by merging the Messiahs son of David and son of Joseph into the figure of a preexistent Ephraim, who undertakes suffering for the sins of humans at the time of the creation, which is unknown outside the New Testament. By wandering into such dangerous theological waters, the Midra-shim support the new scholarly narrative that the rabbis knew the Christian discourse, the Chris-tian interpretation of the Old Testament, and the New Testament more profoundly and relied on them to develop Jewish religious identity to a greater extent than we formerly thought, and that the spiritual and ideological borderline between the two sisters, Ecclesia and Synagoga, was far from so rigid and impermeable as it seems for the first sight.
Mivel a késő középkortól kezdve az emancipációig a kelet-európai zsidóság a keresztény társadalom... more Mivel a késő középkortól kezdve az emancipációig a kelet-európai zsidóság a keresztény társadalomtól spirituálisan, fizikailag és nyelvileg elszigetelve élt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig is így volt, amióta a judaizmus és a kereszténység a késő ókorban hátat fordított egymásnak, különösen mivel a rabbinikus irodalom is csak elszórtan említi néven nevezve a kereszténységet. A hagyományos narratíva szerint, amelyet Paul Johnson is képvisel A zsidók története című művében, a Szentély pusztulása, a Bar Kochba felkelés kudarca és a kereszténység térhódításának hatására a zsidóság a második század közepén befelé fordult, és egyrészt megfeledkezett a kifelé nyitott, gazdag múltjáról, másrészt évszázadokra érintetlen maradt a külvilágtól, mintha egy hermetikusan elzárt világban élt volna. Ebbe a paradigmába nehezen illeszthető bele az, hogy egy Peszikta Rabbati című, a hetedik században lejegyzett, de valószínűleg korábban keletkezett zsidó szombati homíliagyűjtemény négy midrásában (rabbinikus írásmagyarázatában) Dávid Fia mellett megjelenik egy másik messiás is, József fia Efraim, akinek a feltűnően sok krisztológiai elemet tartalmazó leírása megdöbbentően emlékeztet az evangéliumok passiótörténetére és a Jelenések könyvére. A homíliák nagymértékben merítenek a 22. zsoltárból is, amely a hagyományos keresztény értelmezés szerint Krisztus szenvedéseiről szól. Az utóbbi idők tudományos diskurzusa „ellentörténelemnek” vagy „befelé irányuló akkulturációnak” nevezi a polémia azon módját, amikor a zsidóság keresztény kulturális-vallási elemek átvételével alakítja ki a saját vallási identitását. Ennek konfrontatív formája úgy tagadja az ellenfél identitását, hogy közvetlenül támadja a keresztény szimbólumokat és megfosztja őket a nekik tulajdonított szentségtől, mint például a Toledot Jésu című középkori evangéliumparódia. A másik stratégia az internalizálás vagy „rejudaizálás”, amelynek során a zsidó fél kisajátítja a keresztény szimbólumokat és átveszi fölöttük az uralmat, mintha azt mondaná, hogy „amiről a keresztények beszélnek, az valójában a mi messiásunk, mert bármit is mondanak, még mindig mi vagyunk az igazi Izrael”. Ennek során a pre- és pararabbinikus zsidóságokban szervesen jelen lévő, de a keresztények által felkarolt és ezért a rabbik által eretnekségnek minősített, így a Talmudban már csak nyomokban fellelhető vallási koncepciókat emelnek vissza a zsidó hagyományba. Jézus Krisztussal kapcsolatban az egyik ilyen a „két mennyei hatalom” binitárius teológiája, amely emberi alakot emel isteni szintre például az Énok-Metatron hagyományban, a másik pedig az Ézsaiás 53 Szenvedő Szolgájából eredő „két messiás” elmélete. Ez utóbbit a Peszikta Rabbati midrásai látszólag a hagyományba illeszkedve élesztik fel, valójában azonban példátlan módon messze túllépik a rabbinikus messianizmus határait többek között azzal, hogy a teremtéskor az emberek bűneiért szenvedést felvállaló, preegzisztens Efraim alakjában egyesítik Dávid fia és József fia messiásokat, ami az Újszövetségen kívül ismeretlen. Azzal, hogy ilyen veszélyes teológiai vizekre eveznek, a midrások igazolják azt az új tudományos narratívát, hogy egyrészt a rabbik alaposabban ismerték a keresztény diskurzust, az Ószövetség keresztény értelmezését és az Újszövetséget, és nagyobb mértékben támaszkodtak ezekre a zsidó vallási identitás kialakítása érdekében, mint azt korábban gondoltuk, másrészt hogy a két nővér, Eklézsia és Zsinagóga közötti spirituális-ideológiai határ korántsem olyan merev és átjárhatatlan, mint ahogyan az első ránézésre látszik.
Uploads
Papers by András Kiss