[english]
Artpool’s Art Tour 1982
(Első rész: Ben Vautier)
Julien Blaine-től telefonáltunk Ben-nek, s másnapra, július 9-re beszéltünk meg randevút Antibes-ban.
Ahogy közeledtünk Délre, annál melegebb lett. A Cote d’Azur-ön pedig igazi kánikula fogadott. Antibes-től pár kilométerre kempingeztünk le. Délután erre-arra császkáltunk, amolyan igazi vakációs hangulatban, s este 9-re mentünk a Picasso Múzeumhoz, ahol Martial Raysse kiállításának a megnyitóján kellett Ben-nel találkoznunk. Rengetegen jöttek a kiállításra, ismerősökkel is összefutottunk: Liliane Vincy, akinél párizsi tartózkodásunk utolsó napján teljesen véletlenül összefutottunk Michel Giroud-val - aki, mint utólag kiderült, már napok óta üldözött minket -, nagy vidáman konstatálta, hogy mi sem hiányzunk a francia elit ma esti obligát felvonulásáról, és bemutatott minket Pierre Restany-nak. Restany, amikor megtudta, hogy Olaszország felé megyünk tovább, kért, hogy feltétlenül hívjuk fel, amint Milánóba érkezünk, mert szívesen dumálna velünk egy kicsit.
Az óriási tömegben eltartott egy kis ideig, amíg megtaláltuk Ben-t, aki hatalmas harcsabajuszt növesztett, s így nekünk - akik csak fényképről ismertük - nem kis meglepetést okozott.
A megnyitó után beültünk egy hangulatos café-pizzeriába, ahol mindenféléről beszélgettünk.
Íme egy-két részlet:
Ben: Láttam Martial kiállítását a Beaubourg-ban, és nem tetszett. Most viszont megértettem, mit akar nekünk mondani, de lehet, hogy nem értek vele egyet… Ezen a kiállításon ő nem mint festő mutatkozott be, hanem mint egy nagy bölcs. Filozófiai üzenete van a számunkra. A festményeivel azt sugallja, hogy hagyjunk fel a művészettel, s helyette vegyük észre a világ, a természet apró csodáit… Martial egy nagy depresszión esett át. Amikor a neonjait csinálta, nagyon sikeres volt, de később megértette, hogy nem elég erős ahhoz, hogy a Warholokkal és az Armanokkal felvegye a harcot. Ők nagyon kemények, Martial pedig lágy és érzékeny… emlékszem, állandóan sírdogált, amikor bejött az üzletembe, állandóan kétségbe esett kis semmiségek miatt, miközben persze tele volt önérzettel, önbecsüléssel…
G.Gy.: Most, hogy Dick Higgins Berlinben volt, és szívesen átjött volna Budapestre egy koncertre, úgy nézett ki, hogy talán meg lehetne szervezni egy fluxus bemutatót… de állítólag te egy vagyont kértél érte.
Ben: Sok pénzt akartam? Nem, nem én, hanem Gino di Maggio. De tudod, azt kellett volna írnotok, hogy egy kis kiállítást akartok… mert ha azt mondjátok, hogy a Fluxus Kiállítást szeretnétek, az nagyon nagy, 500 kiló… csak a szállítása és a biztosítás vagy 20.000 FF-ba kerül. De ha ez sok, akkor van egy kis láda, amit el tudunk küldeni - de vissza is kell kapnunk -, ez egy dokumentációs anyag… vagy pedig egy élő show-t kell tartani, de ahhoz emberek kellenek, Dick Higgins és én, az nem elég. Kell még George Brecht, Nam June Paik, Eric Andersen, szóval jópár ember. S mivel nehezebb ennyi embert összehozni, ezért fotók kellenek a megtörtént eseményekről. S tudod, a fotók szépen felkasírozva kartonra… annak azért súlya van. Holnap, ha jöttök, megmutatom nektek a Fluxus kiállítást. Ott van nálam egy ládában, Gino-nál van az anyag egyik fele, nálam a másik. Egy igazi nagy fluxus kiállítás persze több részből kell, hogy álljon. A dokumentációs rész az egyszerű és viszonylag állandó: fotók a különböző periódusokból, az újságok, amiket csináltunk, ha valami újabb dokumentum készül, azt hozzárakjuk a többihez. Ezen kívül kell még koncert, élő fluxus bemutató és a művek. Na persze ehhez már pénz kell. Ha több milliótok van, akkor mindenki eljön, még Cage is. Pénzért mindenki megvehető…
A Picasso Múzeumból lejövet mindenki ezekbe a kis cafékba telepedett le. Egy páran odajöttek, hogy megkérdezzék Bentől, mit hozzanak a következő napi bulira.
Ben: Ne hozzatok semmi különöset, csak egy-két apróságot, arra az esetre, ha megéheznétek. Mert azért én veszek valami kaját, kolbászt, meg ilyesmit, dehát ha több százan lesznek, nem fogok tudni mindenkinek enni adni. De ne vacsora után gyertek. A kertben kell enni. Leülünk a fűre, és várjuk majd, hogy Otto Hahn produkálja magát, énekeljen, vagy szavaljon… mert ő holnap estére animátorként van alkalmazva. Csak miattam jön ide Párizsból…
Másnap Nice-ben töltöttük a napot, délután megnéztük a Matisse múzeumot, ami szintén kissé kinn van már a városból, de szerencsére abban az irányban, amerre Ben is lakik. Azt kérte, hogy úgy 5 óra tájban menjünk, mert akkor a buli kezdéséig még lesz egy pár óránk a beszélgetésre.
Ben egyemeletes háza teljesen olyan, mint a Beaubourg-ban található bódéja, kívül-belül művekkel van kitapétázva. Mindenféle feliratok, tárgyak lógnak kívül, bent egy csodálatos nemzetközi gyűjtemény, a földszinten, félig már az alagsorban egy precízen rendezett archívum és könyvtár, még hátrébb egy raktárszerű szobában becsomagolt ládák: a Fluxus Kiállítás.
A kertet és a két garázst az estére való tekintettel átrendezték. Mivel a nagy „face à face”, a szemtől szembe vita témája három tendencia: az új realizmus, az attitűdművészet és a szabad figuráció bemutatása és megvitatása volt, Ben ez alkalomból 3 kiállítást rendezett a kertben és a garázsokban. Az új realizmust Arman képviselte egy nagy kupaccal, amiben mindenféle eldobált kacat: oxigénpalack, régi lemezjátszó, könyvek, filmtekercsek, ruhadarabok stb. volt. Bárki bármit kivehetett, de ugyanannyi darabot vissza is kellett raknia a kupacba. A rakás változását 5-10 percenként egy polaroid fotóval dokumentálták. Az attitűdművészetet Filliou egy hatalmas fotómunkája és Paik egy videoműve képviselte, ami egyszerűen a kertben az emberek feje fölé volt belógatva. Ben már előző nap kikötötte, hogy nem ad semmit sem ingyen, a műveit vagy eladja, vagy cseréli. Megnyugtattuk, viszünk majd cserélnivalót bőven. Úgyhogy amikor megjöttünk és körbevezetett minket a házban, rögtön azt proponálta, hogy nézzük, mit tudunk cserélni. Gyuri fejmappáját és a bélyeg-pecsét assemblingot nagyon értékelte és ő is egy-két nagyon szép kézműves kiadványt adott cserébe.
A művek nézegetésével és a beszélgetéssel elrohant az idő és kezdtek szállingózni az emberek. John Armleder telefonált, hogy most érkezett a pályaudvarra és úgy fél nyolc tájban Ben - érte és még egy pár emberért, akik nem találtak maguknak fuvart - bement a városba kis mikrobuszával.
A vita fél kilenckor kezdődött, addigra már emelkedett volt a hangulat, az egész egy reprezentatív fogadás, egy házibuli és egy nagyon jó művészeti vitaest ötvözete volt.
Íme, egy pár részlet:
Ben: Akkor lassan elkezdjük a vitát, melyet Otto Hahn vezet az új realizmusról, az attitűdművészetről és a szabad figurációról, hogy megtudhassák, mi az amit kell vásárolni, és mi az amit nem.
Itt Nice-ben egy pár nagyon mozgalmas hetünk volt, vannak, akiknek tetszett, vannak, akiknek nem, de hát csak örülhetünk, hogy vannak pro és kontra érvek, mert ebből lesz a vita. Szóval nézzük, jók-e ezek a kiállítások. Nekem például azt mondták, hogy Christo kiállítása csupa kis tervből áll, amiből nem derül ki semmi, s hogy Arman kiállításán csak eladható dolgok vannak.
Otto Hahn: Először is Christo műveinek nagy részét tervek alkotják, és a tervek meg a terv megvalósítása érdekében a különböző hatóságokkal folytatott levelezések és viták dokumentumai meg minden egyéb, ami megelőzi a terv realizálását - a mű maga. Ami pedig Armant illeti, láttam a legújabb darabjait és nagyon kellemesen csalódtam, mert ezek a darabok teljességgel eladhatatlanok és már elég régóta nem fordult elő, hogy Arman eladhatatlan darabokat készített volna.
Viszont láttam a Tinguely-kiállítást Zürichben és Tinguely egyszer csak azt mondja nekem: „hát azért mi, az új realisták - egyébként ő is, mint az összes többi új realista mindig is tiltakozott az új realizmus embléma ellen - azért csináltunk egy-két olyan dolgot, ami meglepetést okozott, s lehet, hogy idővel megváltozunk, de volt, amikor mi voltunk a rettegett fenegyerekek, amikor ki voltunk tiltva a múzeumokból, mert elfogadhatatlan dolgokat csináltunk.”
Ben: Á, ezt mindenki tudja…
---
Ben: Mindenesetre én szeretném, ha visszakanyarodnánk ehhez a három tendenciához, amit én itt bemutatok… mert ugye mindenki látja, akár a Dokumentán vagy Velencében vagy bárhol másutt, hogy a figuráció őrületes újravirágzásának vagyunk tanúi, s ez engem izgat, mert úgy érzem, van benne valami nagyon lényeges. És hát különösen a francia részvételt nagyon fontosnak tartom… egyáltalán nem ítélem meg tévesen a dolgokat. Nagyon jól látom, mi az, ami megmarad, mi az, ami igazán jó. Arman marad, Viallat is megmarad, Combas is. Ez a három személy biztosan megmarad.
Hahn: Ami az új realistákat illeti, ők mind egy jól körülzárt kis csoportban felépítették a maguk várát, legyen az Tinguely, Arman vagy Hains, aki azután, hogy letépett plakátokat csinált, azt egy társadalmi és történelmi perspekívába helyezte s ez egy újfajta érdeklődést váltott ki, ez nem volt olyan repetitív…
Ben (közbevág): én szeretnék egy-két véleményt ismertetni. Például: „az új realizmus az olyan, mint a Beaujolais (híres francia bor), semmit sem javul a minősége az öregedéssel”. Ezt Angel állítja és még azt is mondta, hogy mi mind hülyék vagyunk, akiket hülyeségekkel etetnek. Ugye Angel, ezt mondtad? Gyere ide és most védd meg magad!
Dominique Angel: Ehhez csak egy dolgot tehetek hozzá, hogy amiről lényegében az a kiáltvány szól, amiből idéztél, az az, hogy a művésznek nagyon fontos, hogy ki tudjon szabadulni azokból a mítoszokból, hiedelmekből, amikbe bezárták…
Ben: Jó, te ezt mondod, ezzel szemben valaki más így vélekedett: „Ben, hát ez fantasztikus, fel tudod te ezt fogni, hogy húsz év múlva ez még mindig ilyen jó, még mindig ilyen korrozív?! Még ma sem tudtak feltalálni semmit, ami ilyen maró hatású lenne. Nézd Armannak azt a székét, nézd César kék kamionját! Ők még mindig lépéselőnyben vannak mindenkivel szemben!” Ezt Lepage mondta. Tehát az egyik azt mondja, hogy ez egy agyalágyult hülyeség, a másik, hogy ez avantgarde, úgyhogy most már jó lenne tudni, mi is ez. Lepage, akkor most neked végül is mi a véleményed? Gyere, mondd el! Azt hiszem, hogy a La Marine-ban a kiállítás rossz.
Jacques Lepage: hát, rosszabb…
Ben: Viszont Spoerri darabja fantasztikusan jó, de egyáltalán nem értettem az elején, hogy mit akar vele mondani…
Közbeszólás: az egy esztétizáló darab.
Lepage: Igen, s ez engem nagyon meglepett, mert az új realizmus darabjai eredetileg rondák voltak…
Ben: …és nem is voltak ilyen szépen tálalva.
Lepage: …de ezek, mint Arman zongorája is, ilyen esztétizáló darabokká alakultak.
Ben: Na, akkor elmondom nektek Spoerri magyarázatát Arman bronz zongorája előtt: „látod, mikor Arman szétverte a zongorát, a kispolgárokat akarta vele sokkolni. A bronzbaöntés ezt a sokkot oldja fel. A bronzzal a kispolgár kiválthatja azt a sokkot.” És Pierre, te mit gondolsz erről a kiállításról?
Pierre Naon: Azt hiszem, ez a kiállítás lehetővé tette számunkra, hogy friss szemmel szétnézzünk az elmúlt húsz év legjelentősebb művészei között.
Ben: Igaz-e az, hogy azt mondtad, hogy az új realizmus az egyetlen dolog, ami számít, és hogy most beleveted magad?
Naon: Mindenesetre legalább tíz éve nem láttam olyan kiállítást, ami ehhez fogható lett volna, ilyen kaliberű művészekkel, mint amilyeneket most láthattunk…
Hains: Ezzel én is egyetértek, mert minden művésszel előfordul, hogy rossz passzban van, minden művésznek voltak hullámvölgyei. Arp például nagyon jól indult, s amikor egy kicsit visszaesett, mindenki elkezdte mondani, hogy: nézzétek, Arp milyen szar, azután, hogy dadát csinált, most ezt csinálja… egy művészt a munkái összességéről kell megítélni, és teljességgel az ellen a kapitalista szemlélet ellen vagyok, hogy egy művészt 25 és 40 éves kora között kizsákmányolnak és utána meg azt mondják neki, hogy na most már ez szar, amit csinálsz és menj a francba…
Ben: Nem, hát Arp 40 éves korában már egy klasszikus volt. Armannak mondtam épp a múltkor, hogy már unom, hogy még mindig ezeket a régi baromságaidat csinálod. Azt válaszolta, hogy „mit érdekel ez engem, én már egy klasszikus vagyok. Egy ujjal sem lehet már hozzám nyúlni.” Hogyhogy nem lehet hozzád nyúlni, kérdeztem tőle. „Én nem bukhatom meg, már túl szilárdan állok”, válaszolta. Szóval én mindenestre azt mondom, hogy akik a szabad figurációt ellenzik, azok 80%-ban irigyek. Irigyek vagytok, mert az eladható. És meg kell, hogy jegyezzem, hogy Arman is vásárolt Combas-tól nemrég, ő pedig nem téved. Mi érezzük, hogy e mögött van valami. Arman, beszélj te.
Arman: Talán egy kicsit naív azt gondolni, hogy mindig mindent teljesen újjá kell alakítani. Mindig visszatérünk a régi helyekre, na persze egy kis többletet adva hozzá. Ez a kultúra spirálja. Amit ezek a fiatal művészek csinálnak, az nagyon elgondolkodtató, újraértékeltet velünk egy csomó mindent, még Bernard Buffet-t is, vagy Van Gogh-ot. Mert Bernard Buffet 1945-ben nem volt teljesen érdektelen…
Egy közbeszólás: Bernard Buffet-t, Heliont és Guttusot szépen egy csomaggá összekötözve most egy ilyen új figuráció címszóval akarják nekünk elsütni, s ezzel akarnak nagy üzletet csinálni. Mert Guttuso állandóan úszott a pénzben… kommunista volt, amikor annak kellett lenni, kereszténydemokrata, mikor arra volt szükség. Szóval neki mindig volt mit a tejbe aprítania…
Arman: Otto, van egy jó mondatom a műkereskedelemre. Ezt eredetileg Lincoln mondta, de a műkereskedelemre is igaz: „Át lehet verni sok embert egy rövid ideig, de nem lehet átverni mindekit hosszú időn át.” Divattá, uralkodóvá válhat egy-egy művészeti irányzat, el is nyomhat egy darabig minden más művészeti kifejezésformát, lehet, hogy meghatároz mindent egy évig, lehet, hogy befolyásol száz embert, de nem nyomhat el mindent és mindig.
Ben: A szó Sacha Sosno-é, aki olyan szépen beszél a rádióban…
Sosno: Nagyon furcsa, hogy ma este, mikor az új realistákról beszélünk, senki még csak ki sem ejtette Yves Klein nevét.
Ben: Ha a főművét, azt a csodálatos kéket nézzük, az egy tiszta absztrakció.
Hains: Ha azt vesszük, amit Restany ír a manifesztumában, vagyis hogy az új realizmus kiinduló pontja a tárgy, akkor világos, hogy Yves Klein nem volt új realista, kivéve persze ha az eget is tárgynak tekintjük.
Egy közbeszólás: Amikor a Restany által összefogott új realisták összeültek, hogy egy manifesztumot írjanak, akkor képtelenek voltak bármiben is megegyezni, s végül is az a kulcsmondat, amit mindenki hajlandó volt elfogadni, mint meghatározást, az a következő volt: „Nouvelles approches perceptibles du réel” (a realitás új, érzékelhető megközelítései), ami egy tipikus semmitmondó Restany-s szöveg.
Ben: Csak egy pillanatra hadd vágjak közbe. Számomra Yves szobra, amit Armanról készített, vagy a többi gipszöntvénye jelentéktelenek. A monokrómja viszont igazi újítás. Vannak fontos és kevésbé fontos művek, Duchamp-nál például a Palackszárító fontos, a Szójátékok nem fontosak, a Nagy Üveg nem fontos. Marcel Duchamp Nagy Üvegje lényegtelen. Lehet, hogy valami más művészettörténeti értelmezésben fontos, de ha a művészettörténet lineáris fejlődésmenetét nézzük, akkor a Palackszárító a pop-art és az új realizmus kiindulópontját képezte. A Nagy Üveg semminek sem lett a kiindulópontja.
Hains: Te mindent egy sajátos interpretációban adsz elő, úgy, ahogy az neked tetszik.
Ben: Igen, de amit én mondok, az a valóság, az az igaz történelem… Az új realizmus története is nagyon egyszerű: ott volt az École de Paris (Párizsi Iskola) és ők foglalták el a rue de Seine-t. Valami újat, valami mást kellett tenni. És Yves megfestette a monokrómot - ami gyakorlatilag a legfontosabb gesztusa volt - és sikerült ezzel, meg az új realistákkal és az objektekkel megdöntenie az École de Paris uralmát. Akkor az igazi harc volt…
Arman: Itt különálló személyekről van szó, akik olyan csoportokat alkottak, ami tulajdonképpen nem is létezett, mert a résztvevők nagyon különböző elképzelésekkel kerültek bele. Például olyanok, akik a képi megjelenítés iránt érdeklődtek, mint például az „affichistes” (affisiszták, plakátosok), olyanok, akik globális gesztusokat csináltak, mint Yves, Christo, Manzoni, aztán ott voltak azok, akik a lim-lomokkal, ócska tárgyakkal foglalkoztak, mint Spoerri, Tinguely és én… és ezek teljesen különálló csoportok voltak.
Ben: De volt valami közös mind a háromban: az, hogy mindnyájan Kandinszkij absztrakt festészetéből indultatok ki és elfogadtátok a Palackszárítót, mint emblémát. Mert a plakátok, az a Palackszárító volt, az ócskaságok, az a Palackszárító volt és a globális is a Palackszárító volt. Mindegyik mögött a Palackszárító volt.
Közbekiabálás: ….és az egész húsz percig tartott.
Ben: Hogyhogy húsz percig?! Húsz évig tartott és még tart ma is.
Arman: Tehát végül is igaz Martialnak az a megállapítása, hogy a művészet tulajdonképpen akármi, de egy meghatározott módon.
Ben: Nem. Az akármi az Duchamp szava. Mert egy palackszárító az egy akármi… Na jó, legjobb, ha eszünk és iszunk valamit.