1749: Ahogy látom, a Távol a világ zajától az első munkád a Lazi kiadónak, és az első regény, amelyet Hardytól fordítottál. Hogy talált meg ez a projekt?

Gy. Horváth László: A Lazi 2011-ben újra kiadta egyik korábbi fordításomat (Anne Brontë: Agnes Grey), onnan az ismeretség. Utána semmi sem történt, és magam is meglepődtem, amikor tavaly megkerestek a Hardy-ajánlattal. Sőt, boldog voltam: Hardy ötven éve a kedvencem, az ő paraszti világa, mutatis mutandis, az én vidéki ifjúkorom, ugyanezért kedveltem meg anno Faulkner vagy éppen Willa Cather életművét is. Tudtam, hogy kutya nehéz lesz, de belevágtam.

1749: Milyen szempontból jelentett nehézséget a regény fordítása? Segítségedre voltak valamennyire az említett ifjúkori vidéki tapasztalatok?

GYHL: Gyakran „forgattam” a Néprajzi Lexikon elektronikus változatát, mert rengeteg olyan mezőgazdasági terminus van a regényben, amiket már az Országh sem igen tud hova tenni, részben azért sem, mert nálunk olyanok nem is igen voltak, de valami közelítőt kellett találnom hozzájuk. Persze sok minden azonnal a billentyűzetemre jött parasztgyerek koromból. Meg aztán Hardy prózastílusa azért eléggé mesterkélt tud lenni, ezen muszáj volt oldanom valamennyit. Másik hasznos fogása lehet a műfordítónak, ha újra előveszi a többi fordítást, jelen esetben a Hardy-regényekét. Sokat lehet okulni, „lopni” B. Nagy Lászlótól, Bartos Tibortól, Szabó Lőrinctől, László Balázstól. És persze a filmek is segítettek, a korhű kellékek, ruhaneműk, szerszámok, épületek megjelenítése.

1749: Hardy regényének eredeti címét Thomas Gray Elégia egy falusi temetőben c. versének sorai ihlették: „Őrült tömeg zajától messzire, / józan vágyuk túlságba nem csapott”, a magyar címben mégsem ez a Jékely Zoltán-fordítás szerepel, hanem az 1998-as és 2015-ös filmadaptációk által használt Távol a világ zajától kifejezés. Szerinted mennyire van behatással ez a tompított cím a regényre?

GYHL: Ahogy Bényei Tamás minapi ÉS-kritikájában megjegyzi, már Jékely verssorfordítása is szelídebb az eredetinél. A filmcím persze szentimentális, escapist tónusú, de hát ez is belefér a regénybe. Én inkább a filológus fejemmel hajlottam volna a Jékely-féle verzióra, meg is említettem a kiadónak, holott előre tudtam a választ: a könyvet el is kell adni, és ha a cím az átlag vásárlónak nem idézi meg rögtön Carey Mulligant és Matthias Schoenaertsot, jóval kevesebb fogy belőle. De ha már a megfilmesítéseknél tartunk, engem jobban elbűvölt Paloma Baeza az 1998-as minisorozatban, amelyet egyébként a másik két változattól eltérően nem Dorsetben, a Hardy countryban, hanem fenn, Yorkshire-ben forgattak, ifjúkori emlékeim pedig Julie Christie-hez és Alan Bateshez fűződnek 1967-ből. Most, miközben a regényt fordítottam, legalább ötször újranéztem mind a hármat.

1749: A Távol a világ zajátólt nem csupán Hardy életművének fontos darabjaként tartják számon, hanem a viktoriánus irodalom egyik kiemelkedő műveként is. Szerinted miért tartott ennyi ideig mégis, hogy magyar fordítás készüljön hozzá?

GYHL: Egy szó a válasz: sznobizmus. Azt ugyan nem tudom, hogy 1945 előtt miért nem jelentették meg, de a szocialista világ könyvkiadásának nagyjából 1950-re lezajlott konszolidálása, a könyvkiadók állami tulajdonba vétele egy egyszerre jó és rossz mozzanattal járt együtt: a szent szakmaiság jegyében szokásba jött, hogy komolyan, sokszor tanszéki potentátok igénybevételével feltérképezték, kik az igazán kanonikus írók a világirodalomban, melyek az igazán nagy, széles kritikai körben elfogadott műveik, és elsősorban ezeket célozták meg. És az azért kétségtelen, hogy Hardy nagy Wessex-regényei közül jelentőségben az Egy tiszta nő, a Lidércfény, A weydoni asszonyvásár, a Hazatérés és az Erdőlakók megelőzi a többit. Úgyhogy le a kalappal a Lazi előtt: végre pótolták a hiányokat. Mellesleg már-már komikus módon így maradt ki nálunk Faulkner életművéből a Snopes-trilógia második és harmadik kötete is: a verdikt úgy szólt, hogy a Tanyán jó, a másik kettő (The Town, The Mansion) gyengébb.

1749: Egy korábbi interjúban „átmeneti” szerzőként utaltál Hardyra. Miben látod az átmenetiségét?

GYHL: Alighanem arra gondoltam, hogy ő volt az, aki talán először, de mindenképp a leghatásosabban törte meg a „szexről nem beszélünk” tabuját. Nemcsak korban, hanem szellemileg is túllépett a viktoriánus koron. John Fowles is ilyesmit fejteget vele kapcsolatban A francia hadnagy szeretőjének kis esszébetétjében. Egyik lába már a modernizmusban volt, a költészete egyszerre romantikus és huszadik századi.

1749: A Literának adott 2016-os interjúdban a műfordító legfontosabb feladataként többek között a világirodalom honosítását nevezted meg. Szerinted melyik tizenkilencedik századi angol szerzők a legkedveltebbek a magyar olvasók körében, és miért éppen ők?

GYHL: Már jó ideje vitán felül Jane Austen, az 1990-es években indult megfilmesítéseknek köszönhetően. Ritka az ilyen minden értelemben sikeres és szerencsés mozi–irodalom-találkozó, hamarjában csak Az órák berobbanása jut még eszembe, ami lehetővé tette, hogy szinte a teljes Virginia Woolf-oeuvre-t kiadhassuk újra. Meg még talán a Brontë nővérek. De attól tartok, a többi nagy, Scott, Dickens, Thackeray, George Eliot, R. L. Stevenson sehol sincs. Halott irodalom. És nem is csak a közönség számára. Ha megjelenik Turgenyev Apák és fiúkjának (2019) vagy prózaversciklusának, a Seniliának (2018) egy új fordítása, észreveszi a „komoly” kritika? Ugyan. Persze ki olvas ma igazán Jókait vagy Kemény Zsigmondot? Viszont mondok egy harmadik nőt: Elizabeth Gaskell. Hihetetlen, hogy három-négy műve is meg tudott jelenni az utóbbi években. Hogy mitől népszerűek? Azért, mert női írók, és a nők általában több könyvet vesznek? Ki a megmondhatója? Én csak örülni tudok nekik. 

1749: Szerinted lehetséges a „halott irodalom” felélesztése? Hogyan lehetne a „komoly” kritika figyelmét Dickens, Thackeray, Eliot stb. felé (is) fordítani?

GYHL: Úgy, ha volnának komoly irodalmi újságok, illetve a meglevő hetilapoknak és folyóiratoknak (akár online-oknak) volna pénzük arra, hogy rendesen megfizethessenek hozzáértőket, esztétákat, egyetemi embereket, rá tudják venni őket, hogy rendszeresen írjanak alapos recenziókat, kritikákat. Nem tudom, lesz-e ilyen világ még egyszer az életben. Bár úgy látom, az 1749 elkezdett valami jót, csak így tovább!

1749: Szerinted melyik más viktoriánus művek (és szerzők) érdemelnének még magyar fordítást?

GYHL: Boldog volnék, ha olvasható lenne magyarul a teljes R. L. Stevenson-életmű, örülök, hogy Dickenstől sikerült kiadatnom a Két város regényét, a Barnaby Rudge-ot és a Közös barátunkat, ezeknek legföljebb százéves fordításaik voltak, de az Edwin Drood érdeklődés híján már nem jött össze. Anthony Trollope-ot és George Mereditht jószerint nem ismerik Magyarországon, George Eliottól szinte semmit a Middlemarchon kívül.

1749: A japán Basó-haikuktól kezdve az orosz szlenggel megtűzdelt Gépnarancson át a viktoriánus angol Hardyig nagyon eltérő kultúrkörnyezetű könyveket fordítottál, kivételesen színes fordítói munkásságot tudhatsz magad mögött. Mennyire mélyen és hogyan nézel utána a kulturális háttérnek a munkáidnál, hogyan hangolódsz rá egy könyvre?

GYHL: Angol–orosz szakot végeztem az ELTE-n, a japán kultúrával pedig majd’ negyven éve foglalkozom, eléggé otthon vagyok mind a háromban. De persze minden munkámnál újra és újra előbújik belőlem a bölcsész, és az a legkevesebb, hogy elkezdem búvárolni a netet. A Gépnarancsnál segített az orosztudásom, ott inkább azt kellett eldöntenem, hogy mit is csináljak az orosz lexikai réteggel (nem biztos, hogy ma ugyanazt tenném), hiszen amikor a fordításom megjelent, a magyar átlagolvasó pont olyan kevéssé tudott oroszul, mint Burgess eredeti angol olvasói, ma pedig még rosszabb a helyzet. Békés Pali mondta, mennyire megdöbbent, amikor rájött, hogy még a cal (and all that cal) is orosz szó („ürülék”). Jobb példa, amikor a Gendzsi szerelmei című monumentális tizenegyedik századi japán regényhez láttam hozzá. Beszereztem Tatyjana Szokolova-Gyeljuszina orosz, Oscar Benl német, René Sieffert francia (ráadásul ötszáz színes illusztrációt tartalmazó, dobozolt, akkor, a huszonegyedik század elején százötven dollárba kerülő) fordítását, valamint Edward Seidensticker és Royall Tyler angol változatát. Iszonyatos utánajárással megtaláltam egy amerikai antikváriumban Seidensticker legendás olvasónaplóját a Gendzsi fordításáról, a friss szakirodalomból pedig a Heian Japan: Centers and Peripheries című tanulmánykötetet, a nagy japanológus, Haruo Shirane Envisioning The Tale of Genjijét és The Bridge of Dreamsét, Norma Field The Splendor of Longing in The Tale of Genjijét, Richard Bowring kismonográfiáját és egyebeket. Ivan Morris úttörő The World of the Shining Prince: Court Life in Ancient Japanja már megvolt, akárcsak George Sansom hatalmas Japán-története és külön kultúrtörténeti kötete, sok mással egyetemben. De ez csak az alap. A ráhangolódás fő eleme, hogy lehetőleg többször is elolvasom a fordítandó könyvet, és megpróbálom magam elé képzelni, milyen nyelvi és stilisztikai regiszter illene a legjobban hozzá, és fog-e működni a gyakorlatban. Ami aztán persze mindig csak a gyakorlatban derül ki. Most például az Anna Kareninát fordítom újra, és előre jelzem: ez egyáltalán nem az a laza, fecsegő, jóformán szalontársalgás-szerűen előadott regény, amit Németh László csinált belőle. Nyársat nyelt, precíz, sőt precízkedő, formális, kényszeresen szóismétlő narrátori szövege éles ellentétet alkot a párbeszédek már-már szlengesen hétköznapi szociolektusával. Igen érdekes jelenség. Meglátjuk, hogy sikerül.