Bár rendes pasasnak tűnik, még Colin is képes némi stiklire, és a Dől a moné című vígjátékban hamis műkincsekkel üzletel Cameron Diaz oldalán, de nem csak a pénz miatt csinálja.
Akkor biztos jó ötletnek tűnt, de ez a magyar cím azért eléggé fáj. Igaz, a semmitmondó eredetivel – Gambit - kellett valamit kezdeni, és nyilván cél volt, hogy az eredmény utaljon a szélhámosságra és a festészetre is, de azért a Dől a moné (2012) erős túlzás! Viszont tényleg főszereplő a filmben egy, pontosabban két Monet kép!
A nagy tudású, jól nevelt kurátor Harry Dean Colin Firth) egy kapzsi, műgyűjtő milliomosnak dolgozik tanácsadóként. A férfi bosszút akar állni a főnökén. Jól tudja, hogy Lord Shabandar (Alan Rickman) régóta feni a fogát az impresszionista Monet egyik képére, ezért a hamisító barátja (Tom Courtenay) által készített majdnem tökéletes hamisítvánnyal akarja csőbe húzni. Bonyolult tervet eszel ki: beszervezi a texasi rodeókirálynő PJ-t (Cameron Diaz), hogy adja be a lordnak, miszerint nála van a festmény, amit még a nagyapja szerzett meg a második világháború alatt – az a rész igaz és lenyomozható, hogy a nagypapa volt az, aki elfogta Göringet -, és azóta is a lakókocsijuk falán lóg. Ám az események nem a terv szerint alakulnak: konkurens kurátorok és műgyűjtők bukkannak elő, PJ és a jobbik énjét mutató, váratlanul elbűvölő Lord egész közel kerülnek egymáshoz, Harry pedig mintha saját magát akarná lebuktatni...
Kezdjük azzal, hogy a jó kis csavaros történetet ugyan Michael Hoffman (Az ígéret földje, A változások kora, Szép kis nap!) rendezte, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a forgatókönyvet Ethan Coen és Joel Coen jegyezte, a Coen testvérek neve önmagában is garancia a jó kis fanyar humorra és a kellőképpen sötét tónusú történetre. Igaz, Coenék most „csak” bérmunkában dolgoztak, de a kezük nyoma így is látszik a nagyon szeretnivaló szélhámosfilmen, amit annak idején valamilyen rejtélyes oknál fogva nem kaptak fel. Pedig a sikert már eleve adná Colin Firth és az azóta elhunyt, mindig nagyszerű Alan Rickman párosa, akikhez még jön az angol újhullám nagyöregje, Tom Courtenay, illetve az ilyen vígjátékokban bármikor bevethető Stanley Tucci. Ők viszik a filmet, Cameron Diaz inkább dísznek van – az eredeti verzióban texasi „tájszólása” kifejezetten zavaró -, ami bőven megér egy misét, és még az impresszionistákról is tanulhatunk egy kicsit. Meg a műkincshamisításról, mert az is egy érdekes dolog...
