Az első világháborúról jóval kevesebb film készült, mint a másodikról, és nem csak azért, mert az utóbbi időben jóval közelebb volt hozzánk, és mert az nem csak egymással rivalizáló nagyhatalmak, hanem egyben ideológiák véres összecsapása is volt. Az első világégésről azért is született kevesebb alkotás, mert iszonyú nehéz azt megidézni és bármi újat mondani róla. Szinte minden csatatere teljesen ugyanolyan volt, sár, bombatölcsérek, rozsdás szögesdrót és szétroncsolt felszerelés, meg persze a hullák, és nagyjából ezt látta minden katona, függetlenül attól, melyik fél oldalán harcolt. Meg persze a fedezéke belsejét, már ha olyan szerencsés volt, hogy jutott neki egy viszonylag biztonságos, száraz menedék, jó eséllyel semmi más, és az is megtörténhetett, hogy az egész frontszolgálat alatt legfeljebb pár száz métert tett meg bármelyik irányba, vagy annyit sem.

Az Oscar-díjas Sam Mendes (007 - Skyfall, A kárhozat útja, Amerikai szépség) talált egy megoldást arra, hogyan kerülje ki az I. világháborús filmek legnagyobb kliséit. 1917 tavaszán az antant technikai és számbeli fölényét már jócskán érző német hadsereg a nyugati front egy jelentős szakaszán egy titokban előre kiépített, rövidebb, jobban megerősített védőállásba vonult vissza. Az angol csapatok végre előrenyomulhattak, és ekkor bízzák meg hőseinket, Schofield (George MacKay) és Blake őrvezetőt (Dean-Charles Chapman) egy fontos üzenet kézbesítésére. Egy támadást kell leállítaniuk: egy ostoba ezredes ugyanis azt hiszi, a németek menekülnek és kihasználhatja a lehetőséget, de csak csapdába rohanna 1600 emberével, köztük Blake testvérével. A két angol katona a senkiföldjén, az elhagyott, de korántsem ártalmatlan korábbi német állásokon, lerombolt falvakon és városokon vág át, ahogy mondani szokás, dacolva ezer veszéllyel.

Mondanom sem kell, az 1917 hihetetlenül izgalmas. A forgatókönyvet már korábban elolvasó Steven Spielberg úgy fogalmazott, hogy a néző nem jut majd levegőhöz, és ez néha valóban igaz. Ahogy a film kapcsán már ezerszer megírták és megírtuk mi is, Sam Mendes, pontosabban operatőre, a legendás operatőr, Roger Deakins mindezt úgy forgatta le, hogy a kamera mindvégig a katonákkal tart, hol az ő nézőpontjukat követve, hol kissé előttük járva, hol őket mutatva, és ez egyrészt valóban rendkívül intenzív élményt nyújt, másrészt hihetetlenül jól néz ki, egyvalamit azonban nem ér el. Nem ránt be minket a történetbe, hiába az elképesztő részletgazdagság, a történelmi hitelesség a legutolsó gombig – bár bele lehet kötni néhány megoldásba -, nem érezzük azt, hogy ez tényleg valakinek a bőrére megy. Nem érezzük azt, hogy igazi háborút látunk.

Mert, ha már Spielberget emlegettük, az 1917 nagyon sok mindenben olyan, mint a valaha készült legjobb háborúsfilm, a Ryan közlegény megmentése, de mégsem olyan. A legnyilvánvalóbb, hogy mindkét filmben egy testvér után kutatva járja be a csatamezőt, de nem véletlen, hogy a Ryanben már a nyitójelenetben iszap és vér fröcsköl a kamerára, mert ott be tudnak minket rántani, ott torkon ragad a háború borzalma, ahogy az sem véletlen, hogy ott többet tudunk meg a katonákról, itt szinte semmit. Szimpatikus döntés volt Mendestől, aki saját apai nagyapja egyik történetéből indult ki, hogy viszonylag ismeretlen és teljesen átlagos külsejű színészeket tett meg főszereplőnek – de biztos ami biztos, Colin Firth, Benedict Cumberbatch és Mark Strong is kapott egy-egy jelenést -, de nem kerülünk igazán közel hozzájuk, kis túlzással ők is epizodisták maradnak saját történetükben.

Mindezt elsősorban azért rójuk fel az egyébként a legjobb film kategóriában is Oscarra jelölt 1917-nek, mert még jobb is lehetett volna, pedig így is jó, sőt, meghatározó film, de a legemlékezetesebb karakter nem a két küldönchöz vagy valamelyik sztárhoz kapcsolódik, hanem még az elején az Andrew Scott által játszott cinikus, kiégett, de együttérző hadnagyé, akinek pusztán annyi feladata van, hogy megmutassa hőseinknek az átjárót a drótakadályok és rothadó hullák között.

Értékelés: 8/10