A hordozós album újabb részéhez a USS Harry S. Truman ezredének Hornet vadászbombázóiról válogattam fotókat. A 2000-es évek első felében a tíz F-14-es mellett, harminchat F/A-18-as adta a Truman csapásmérő képességét. A VFA-105 Gunslingers és a VFA-37 Ragin’ Bulls század a haditengerészethez (Navy) tartozott és F/A-18C-vel repült, a VMFA-115 Silver Eagles a tengerészgyalogság (Marines) századaként modernizált F/A-18A+ Hornetekkel üzemelt. 2001. szeptember 11-e után a Navy századait megerősítendő, tengerészgyalogos századokat is integráltak a repülőgép-hordozók ezredeibe. Nem volt ez előzmény nélküli, a Marines gépei máskor is települtek már hordozókra, de alapvetően expedíciós rendszerben járták a világot, szárazföldi bázisokról üzemelve. Az VMFA-115-ösök a hordozófedélzeti kvalifikáció felfrissítése után, 2002-ben kerültek a Trumanra. Két bevetést teljesítettek ezen a hajón – mi a másodikról hazatérőben találkoztunk velük, 2005 tavaszán. A következő évtől visszatértek a szárazföldi üzemeléshez és a Csendes-óceán térségében repültek. Egy-egy tizenkét gépes Hornet századot a haditengerészet 200-240 fővel, köztük 20-22 pilótával működtetett. A tengerészgyalogságnál a létszám kisebb volt: 18-20 pilóta mellett 180-190 fő gondoskodott a gépek és a század hordozófedélzeti üzemeltetéséről.  

Az amerikai légierő egyik igáslova az F-105 Thunderchief volt Délkelet-Ázsiában, ahol az eredetileg nukleáris csapásmérésre szánt típust vadászbombázóként, később pedig a légvédelem elnyomására is használták. Az F-105-ösökből 833 darab készült és a vietnami konfliktusban 1965 és 1972 között 382 veszett oda; 321 harci bevetésen, 61 egyéb okokból, baleset következtében pusztult el. A legrosszabb év 1966 volt, amikor 127 Thunderchief került veszteséglistára.

1966 októberében négy pilóta azt a feladatot kapta, hogy a veszteségek pótlására a kaliforniai McClellan légierő bázisról nagyjavított F-105D-ket repüljenek át Takhliba, a thai királyi légierő bázisára, ahol a US Air Force 355. harcászati vadászrepülő ezrede települt.  A négy pilóta közül hárman száz bevetéses F-105-ös veteránok voltak, a negyedik viszont első harctéri szolgálatára készült. Az őrnagy korábban F-86-oson és F-102-esen repült, majd mérnökként a Gemini-programban dolgozott. Többször kérelmezte, hogy helyezzék vissza hajózó státuszba, de az űrprogram elsőbbséget élvezett. Aztán amikor a vietnami háború eszkalálódása miatt nagy szükség volt pilótákra, az újabb kérelmét már elfogadták és az F-105 Thunderchiefre kapott átképzést. Amikor kiderült, hogy Takhliba vezénylik, logikus döntés volt, hogy ha már úgyis oda megy, ő repülje át az egyik gépet. Így került a rajba, de azt senki nem gondolta, hogy az egyszerű „ferry flight” mennyi nehézséggel jár majd.

Néhány hónap után ismét a Brussels Airlines kerül terítékre, amelynek látványos, belga ikonokat felvonultató festésmintáiról áprilisban volt szó. A légitársaság az elmúlt hónapokban pályázatot írt ki egy újabb belga ikonra. A felhívásra nem kevesebb, mint kilencszáz pályamű érkezett, amelyből tizenötöt választott ki egy dizájnerekből, művészekből és a légitársaság menedzsmentjének néhány tagjából álló zsűri. A kiválasztott műveket nyilvános szavazásra bocsátották azzal, hogy a szavazók öt festésmintára szűkítsék a kört. Ötvenezer szavazat érkezett és végül a zsűri döntött, hogy 2025-ben melyik festésminta kerül fel a Brussels egyik Airbus A320-asára. A szavazók a következő művekből választhatták ki a számukra leginkább tetsző ötöt.

A műszeres leszállító rendszer iránysáv- és siklópályaadóinak ellenőrzésével és beállításával a munka nem ért véget, hiszen a leszállást segítő további rádió- és fénytechnikai eszközök is ellenőrzésre vártak. Közben a kalibráláshoz használt technológia is fejlődött és gazdasági okok miatt idővel a Jak-40-es cseréjéről is gondoskodni kellett. 

A pilótáknak az iránysáv- és a siklópályaadók révén megbízható információjuk volt arról, hogy repülőgépük pontosan a középvonalon és a siklópályán közeledik-e a leszálláshoz, ugyanakkor tudniuk kellett azt is, hogy milyen távol vannak a pályaküszöbtől. Erre a célra a futópálya tengelyében, a siklópálya alá, a küszöbtől meghatározott távolságra markereket telepítettek. Felfelé sugárzott jelükön átrepülve, a markerek azonosító hangjelzést adtak és a pilóták előtti műszerfalon különböző színű és más-más ütemben felvillanó lámpák jelezték, hogy melyik marker felett járnak, vagyis milyen messze vannak a pályától. Például a ferihegyi 31L (bal) pálya külső markerét a pályaküszöbtől 7,2 kilométerre telepítették. Az érkező repülőgép 14,5 kilométerre a földet éréstől már vízszintesen, 600 méter magasan, a megközelítési engedély birtokában közeledett, a fékszárnyakat és a futóművet kiengedve, leszállásra készen elfogta a siklópálya jelét. A marker átrepülését a műszerfalon kék lámpa folyamatos villogása és ütemes hang jelezte. A siklópályán tovább süllyedve, a gép 60 méter magasan átrepülte a küszöbtől 1,1 kilométerre telepített középső markert, amit borostyán sárga lámpa dupla villogása és a gyors hangjelzés jelzett. Ez volt egyben az elhatározási magasság (DH – Decision Height), amikor a kapitány döntött a leszállás folytatásáról vagy a megszakításról és az átstartolásról, szóban is kimondva a döntést. A küszöbön lévő belső marker átrepülésekor fehér lámpa villogott volna, de ez a marker számos repülőtérhez hasonlóan Ferihegyen is üzemen kívül volt. A mai 1-es pálya város felöli megközelítési iránya miatt a külső markernek - és egy NDB-nek - csak beépített városi területen jutott hely, ezért a berendezéseket a Jászberényi és Maglódi út sarkán álló irodaház tetejére telepítették. A nem használt markereket idővel leszerelték, de amíg megvoltak, addig ellenőrzésük szintén a kalibráló csoport dolga volt. A berendezés jellegéből adódóan ez lényegesen egyszerűbb feladat volt, mint a VOR vagy az ILS ellenőrzése. A kalibrálók az adó teljesítményét mérték, és a csöngési időt, amíg a marker hangjelzése hallható volt. Ebből az időből és a repülőgép sebességéből kiszámították, hogy mekkora kúpban sugároz az adó. A markereket Ferihegyen is kiegészítette az ILS mellé telepített precíziós távolságmérő, a PDME (Precision Distance Measuring Equipment), amelynek jelét az adótól távolabb elektronikusan ki lehetett helyezni és ez a jel a marker szerepét töltötte be. A PDME ilyenkor úgy volt beállítva, hogy a nulla távolság a küszöbnél legyen, a pilóták pedig tudták, hogy a földet éréstől milyen távolságra - például a külső marker helye felett – vannak, és leszállásra készen kell folytatniuk a megközelítést.

Ebben a bejegyzésben folytatjuk tavasszal megkezdett sétánkat a USS Harry S. Truman repülőgép-hordozó kilenc repülőszázadának gépei között. Márciusban az F-14 Tomcat-tel kezdtem, augusztusban az E-2 Hawkeye és a C-2 Greyhound került sorra, most pedig három típussal, az EA-6B Prowlerrel, az S-3B Vikinggel és az SH-60F / HH-60H Seahawkkal folytatom. Emlékeztetőül: a helyszín a Földközi-tenger, az időpont 2005 márciusa.

*

A VAQ-130 Zappers elektronikai hadviselési század 2000 óta volt része a Truman ezredének. 2005-ben már a harmadik bevetést teljesítették ezen a hordozón és végeztek elektronikai harctevékenységet az Iraqi Freedom műveletben. Amíg a vadászbombázó századok egy-egy repülőgép-hordozós bevetés végén többnyire közzéteszik a ledobott bombák, elindított rakéták, kilőtt gépágyúlőszerek és úgy általában a felszállások számát, a Prowler alegységek ebben a kérdésben igen diszkrétek voltak. Jöttek-mentek, zavartak, adatokat gyűjtöttek, esetleg elindítottak egy-egy lokátor elleni HARM rakétát – ha volt mire. A VAQ-130-asok nyilvánosság számára szóló naplójában sem szerepel több, de hát ez már csak így működik, amióta légi elektronikai hadviselés létezik. A század szárazföldi bázisáról, a Washington állambeli Whidbey Island-ről 180 fővel települt a Trumanra. Ebben a létszámban mindössze 24 hajózó volt, ők osztoztak a négy Prowler 16 ülésén.

Manapság, amikor a határzár, határellenőrzés, határvédelem kifejezések évtizedek után ismét visszakerülnek a mindennapok szóhasználatába, időszerű felidézni a magyar katonai repülés rendszerváltás előtti történetének egyik kevéssé ismert műveletét. A feladat előzményeibe, részleteibe, és a mindennapok történéseibe Brandt Gyula nyugállományú őrnagy írása nyújt betekintést. A visszaemlékezés a Magyar Repüléstörténeti Társaság 2022-es évkönyvében megjelent írás átdolgozott változata.

A Magyar Néphadsereg helikoptereinek részvétele az államhatár őrzésében a magyar-osztrák határszakaszon

1981-1989/1993

A CSEPREG feladat

Nemrég kaptam egy rövidke emailt az egyik ismerősömtől, Hérincs Istvántól, aki lelkes levéltári kutatója a hazai katonai repülésnek. A levélhez csatolt 19 mellékletben egy 1981. szeptember 4-i dátumozású SZIGORÚAN TITKOS nyilvántartású feladatterv másolata volt, amit az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos hadseregtábornok, és Dr. Horváth István belügyminiszter hagyott jóvá.

TERV

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NYUGATI ÁLLAMHATÁRA ŐRIZETÉNEK REPÜLŐ ESZKÖZÖKKEL TÖRTÉNŐ MEGERŐSÍTÉSÉRE, A MEGERŐSÍTŐ ESZKÖZÖK ALKALMAZÁSÁNAK ÁLTALÁNOS-ALAPVETŐ SZABÁLYAIRA

A dokumentum 1. oldala (Hadtörténeti Intézet Levéltár)

A tervet a tett, a végrehajtás követte és 1981 szeptemberétől 1989 szeptemberéig kiemelt feladatként jelentkezett a szentkirályszabadjai, a börgöndi és 1984-től a szolnoki helikopteres alakulatok mindennapjaiban CSEPREG fedőnévvel. Átolvasva a ma már kissé megsárgult lapokat, sok-sok emlék idéződött fel bennem, mivel annak az időszaknak magam is részese, szereplője voltam, lévén, hogy Szentkirályszabadján teljesítettem szolgálatot az akkori MN 87. szállítóhelikopter ezred (1984-től MN 87. harcihelikopter ezred) állományában Mi-8-as helikoptervezetőként.

1992. január 7-én az olasz hadsereg két, fehérre festett helikoptere érkezett a kaposújlaki repülőtérre. Az AB 205-ös és 206-os az Európai Közösség Megfigyelő Missziójának égisze alatt repült Belgrádból Zágrábba és tankolás céljából szakította meg útját a Kaposvár melletti repülőtéren. Az ezután bekövetkezett tragikus esemény vizsgálatáról készült, nyilvánosan hozzáférhető dokumentumok száma csekély, több ellentmondást tartalmaznak, az egészet a „fedje jótékony homály” szelleme lengi körül, így a történtek feldolgozása csak viszonylagos pontosságú lehet.

Egy nappal azután, hogy Szlovénia 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét és elszakadását Jugoszláviától, a szlovén erők átvették az ellenőrzést a határátkelők és a katonai objektumok felett. A jugoszláv néphadsereg sikertelenül próbálta megakadályozni az elszakadást, és július 4-én tűzszünet lépett érvénybe. Három nappal később az EU Tanácsának háromtagú munkacsoportja az isztriai partoknál lévő Brioni-szigeteken találkozott Jugoszlávia képviselőivel. A felek által 1991. július 7-én aláírt Brioni Egyezmény keretében létrejött az Európai Közösség Megfigyelő Missziója (ECMM – European Community Monitor Mission), amelynek feladata alapvetően a jugoszláv haderő Szlovéniából történő kivonulásának megfigyelése volt. A misszió légi komponensét az olasz hadsereg Casarsa della Deliziában települő 5. repülőezrede adta két AB 206-os és egy AB 205-ös helikopterrel, nyolc pilótával és tizenegy repülőműszakival. A megfigyelő feladathoz fehérre festett, fegyvertelen helikopterekkel a kontingens 1991. október 1-jén települt át Zágrábba és három nap múlva megkezdte a munkát.

A kalibráló repülések során az irányadók és a távolságmérő berendezés útvonal-ellenőrzését a két pilóta és a 2-3 fős fedélzeti kalibráló személyzet önállóan végezte. Az ultrarövid hullámú körsugárzó irányadót, a VOR-t azonban körrepüléssel is ellenőrizni kellett és ott volt még a műszeres leszállító rendszer, az ILS ellenőrzése és beállítása is. Ezekhez a feladatokhoz már szükség volt arra, hogy a földi kollégák eszközeikkel kitelepüljenek az adóberendezésekhez. 

A VOR adó működési elvéről már volt szó, de röviden idézzük fel a leírtakat. A berendezés elve egy álló antennán kisugárzott, nem irányított referenciajel és egy forgó antennán, irányítottan kisugárzott változójel fáziskülönbségének mérésén alapul. Ezzel a módszerrel meghatározható a kör 360 fokának valamennyi sugara és folyamatosan ellenőrizhető, hogy a repülőgép a kiválasztott sugáron (radiálon) repül-e. Ma már szinte mindenhol a forgó antenna nélküli DVOR (Doppler VOR) használatos, ami sokkal zavarvédettebb, mint hagyományos elődje.

Miután a kalibrálók egyenes vonalú repüléssel, a sorozatunk előző részében bemutatott módon leellenőrizték, hogy az adott VOR pontossága megfelelő-e az útvonal tartásához, körrepüléssel és tízfokonkénti méréssel tovább ellenőrizték az adó pontosságát. A pilóták feladata az volt, hogy bal bedöntéssel 10 kilométer sugarú kört repüljenek a VOR körül. A 10 kilométert a VOR adóra telepített távolságmérő berendezés, a DME segítségével tartották, a bal kör pedig részben a repülési szabályokkal, részben a VOR működésének sajátosságával magyarázható. A repülési szabályok előírták, hogy a speciális feladatot végző vagy vészhelyzetben lévő, és a rádiókapcsolatot felvenni nem tudó repülőgép az adó felett bal körözéssel jelezze ezt az irányításnak. A rádiókapcsolat természetesen megvolt, és a VOR körrepülésre tökéletesen illett a speciális feladat meghatározás. Ugyancsak a bal fordulót indokolta, hogy a VOR elvi alapját képező világítótornyokon is az óramutató járásával megegyező irányba forog a fény, ahogyan a VOR adó antennája is, a gépnek pedig forgásiránnyal szembe kellett repülnie a köröket. Gyakorlott műszerrepülők lévén a pilótáknak nem volt gondjuk a körrepüléssel, de a Jak-40-est kézzel vezetve folyamatos koncentrációt igényelt a sebesség, a magasság és a távolság tartása. Különösen akkor, ha nem volt DME és a kört egy nem irányított sugárzású adóra, az NDB-re építették fel. Az NDB-t nem mindig telepítették a VOR közvetlen közelébe, volt olyan helyszín, ahol másfél kilométerre állt az antenna. Ilyenkor a szabályos körök helyett kénytelenek voltak egy torzult „krumpliformát” repülni, ami megnehezítette a földi kollégák dolgát, mert műszerük optikai követőjével nem mindig tudták befogni a gépet. 

A történelmi Németalföld Alsó-Lotaringia hercegségén belüli Limburgi Hercegség területe napjainkban Belgium északkeleti és Hollandia délkeleti tartományát alkotja és áthúzódik Németország Észak-Rajna-Vesztfália tartományába is. Földrajzi elhelyezkedésénél fogva Limburg a második világháború heves harcainak helyszíne volt. A Németország felé nyomuló amerikai csapatok nyomában számos kilőtt vagy meghibásodott jármű maradt hátra a terepen. A háború után ezeknek a járműveknek a többsége kohóban végezte, egyes darabok magángyűjteményekbe, múzeumokba kerültek, néhány pedig közterületen felállított emlékmű lett. Ilyen a hollandiai Beekben kiállított M24 Chaffee, a határ közvetlen túloldalán, a belgiumi Kotemnél látható LVT-4 Buffalo vagy a Mopertingennél álló Sherman. Ha a szűkre szabott időkeret hosszabb múzeumi túrát nem tesz lehetővé - például a nem túl távoli Bastogne-ba és környékére - az egymáshoz közel kiállított járművek némi útvonaltervezéssel rövid időn belül felkereshetők.

Tavaly októberben, amikor az amerikai légierő KC-10A Extender légi utántöltő és szállítógéppel felszerelt kontingense hazatért Szaúd-Arábiából, a US Air Force hivatalosan is bejelentette, hogy véget ért a típus utolsó hadműveleti bevetése és 43 éves üzemeltetés után, 2024 szeptemberében kivonják a szolgálatból.

A KC-10A Extender története az 1973. októberi arab-izraeli háborút követően kezdődött. Az Egyesült Államokból fegyverszállítmánnyal Izraelbe tartó C-141 Starlifter és C-5 Galaxy szállítógépek közül csak az utóbbi volt képes lerepülni a teljes távot, de csak a hasznos terhelés rovására teletöltött üzemanyagtartályokkal, a Starlifternek viszont szüksége volt egy közbenső leszállásra tankolás céljából. Egy ilyen technikai leszállás lehetősége mindig attól függ, hogy a kiszemelt ország engedélyezi-e. 1973-ban Portugália jóváhagyásával az amerikai szállítógépek az Azori-szigeteken tankolhattak. Az amerikai légierő ezután döntött egy olyan repülőgép beszerzéséről, amely a légi utántöltő képesség mellett - és nem annak rovására - nagyobb létszámú kontingenst és annak felszerelését is el tudja szállítani nagy távolságra, akár korlátozott méretű futópályával rendelkező repülőterekre is. A felhívás iránt az amerikai repülőgépgyártás két nagyágyúja, a Boeing és a McDonnell Douglas mutatott érdeklődést. A Boeing a 747-essel, az MDD a DC-10-30CF-fel vett részt a pályázaton. A Lockheed nem indult, pedig a DC-10-eshez hasonló L-1011 Tristar gépe néhány éve már kereskedelmi forgalomban állt. (Az amerikaihoz hasonló koncepció alapján, de szerényebb képességűre átépített Tristarok végül 1984-ben álltak szolgálatba a brit Royal Air Force-nál, ahol 2014-ig repültek.)