Chris Amon

Chris Amon
Életrajzi adatai
Született	1943. július 20. Bulls (Új-Zéland)
Elhunyt	2016. augusztus 3. (73 évesen)[1] Rotorua[1]
Nemzetisége	új-zélandi
Pályafutása
Kategória	Formula–1-es világbajnokság
Aktív évei	1963-1976
Csapata	Reg Parnell Racing, Ian Raby Racing, Cooper, Amon, Ferrari, March, Matra, Tecno, Tyrrell, BRM, Ensign, Wolf
Nagydíjak száma	108 (97 rajt)
Világbajnoki címek	0
Győzelmek	0
Dobogós helyezések	11
Első rajtkockák	5
Leggyorsabb körök	3
Első nagydíj	1963 monacói nagydíj
Legutolsó nagydíj	1976 kanadai nagydíj
A Wikimédia Commons tartalmaz Chris Amon témájú médiaállományokat.

Christopher Arthur Amon (Bulls, 1943. július 20. – Rotorua, 2016. augusztus 3.) új-zélandi autóversenyző, volt Formula–1-es pilóta, az 1966-os Le Mans-i 24 órás verseny győztese. Amon több híres csapatnál is versenyzett a Formula–1-ben (Ferrari, March, Matra), korának egyik leggyorsabb és legbalszerencsésebb versenyzője volt. A világbajnoki futamot nem nyert versenyzők közül a legtöbbször indult pole-pozícióból (öt alkalommal), és ő haladt a legtöbbet a vezető pozícióban (850 kilométeren). Mario Andretti az 1970-es években egyszer ezt mondta róla: „Ha Chris Amon temetkezési vállalkozó lenne, az emberek nem halnának meg többé“. A Brit Birodalom Rendjének kitüntetettje (MBE).

Amon először 1963-ban indult a Formula–1-ben, a belga nagydíjon, Reg Parnell Racing Lola-Climax autójában. 1965-ig 15 további bajnoki versenyen indult a csapattal, ebből 11-szer egy Lotusszal.

Az 1966-os évadban egy versenyen indult Cooperrel, majd a következő évtől a Ferrari versenyzője lett. Lorenzo Bandini és Ludovico Scarfiotti halála, valamint Mike Parkes súlyos sérülése után a csapat első számú versenyzője lett. 1968-ban három egymást követő versenyén az első helyről indult, de technikai problémák miatt összesen 1 pontot szerzett ezeken. Amon számos alkalommal a dobogón végzett, az 1968-as brit nagydíjon pedig csak kevéssel ért célba a győztes Jo Siffert mögött. Ferraris éveiben összesen hatszor állhatott dobogóra.

A sportautó-bajnokságban számos sikert ért el. 1966-ban győzött Le Mans-ban egy Ford GT40-essel, Bruce McLaren csapattársaként. 1967-ben, ezúttal Ferrarival, megnyerte a Daytonai 24 órás autóversenyt és a Monzai 1000 km-es versenyt.

1970-ben az első évét teljesítő March csapattal indult, ebben az évben szerezte a legtöbb pontot a Formula–1-ben. Kétszer intették le másodiknak, összesen 23 pontot szerzett.

1971-ben a francia Matra csapathoz szerződött, amellyel Jackie Stewart 1969-ben világbajnok lett. Bár az év elején győzött a nem világbajnoki argentin nagydíjon, majd harmadik lett a spanyol nagydíjon, a szezon további részében nem volt sikeres. A Nürburgringen balesetet szenvedett, emiatt ki kellett hagynia a következő osztrák nagydíjat. Monzában az első helyről indult, majd rossz rajtja ellenére visszatért az élmezőnybe. Úgy tűnt, megnyeri a versenyt, de sisakrostélya leesett, így egy nagy baleset elkerülése végett lassított. A többi versenyző így megelőzte, végül hatodik helyével 1 pontot szerzett.

1972-ben rendszeres pontszerző volt, de csak egyszer állt dobogóra a francia nagydíjon, ahol ötödször és utoljára indult karrierje során az első rajthelyről. Az új-zélandi vezette a versenyt, amikor defekt miatt ki kellett állnia a boxba. Ezután a harmadik helyig küzdötte fel magát, eközben megfutotta a pályacsúcsot. Az év végén a Matra visszavonult a sportágból. Ekkor úgy tűnt, Amon visszatér a March-hoz, de helyét végül Jean-Pierre Jarier kapta meg.

1973-ban így az első évadát teljesítő Tecno autójával indult, belgiumi hatodik helye ellenére azonban elégedetlen volt az autóval és idő előtt elhagyta a csapatot. Az utolsó két versenyen a Tyrrell biztosított neki egy autót, de nem szerzett pontot. Watkins Glenben Stewarttal együtt visszaléptek a verseny előtt François Cevert halálos balesete miatt.

1974-ben a saját maga által alapított Amon csapattal versenyzett. Az autó, amelyet Gordon Fowell tervezett meg, csak a spanyol nagydíjra készült el. Amon fékprobléma miatt nem tudta befejezni a versenyt. A csapat további munka után Monacóban jelent meg újra, Amon technikai probléma miatt nem tudott elindulni a versenyen. További problémák miatt Amon legközelebb csak az olasz nagydíjon vett részt, de ott nem tudta magát kvalifikálni a versenyre. A csapat pályafutása ekkor pénzügyi problémák miatt befejeződött. Az év utolsó két futamán a BRM-mel indult, pontot nem szerzett.

1975-ben győzött egy versenyen a Tasman Seriesben, Formula–1-es pályafutása pedig úgy tűnt, befejeződött. Ekkor azonban találkozott Morris Nunn-nal, majd két versenyen indult is csapatával, az Ensign-nal.

Amon az 1976-os évet is a csapatnál töltötte. Spanyolországban az ötödik lett, Svédországban pedig meglepetésre a harmadik helyről indult. A versenyen úgy tűnt, megszerezheti a harmadik helyet a két Tyrrell mögött, de 38. kör után a felfüggesztés meghibásodott és kiesett. A Nürburgringen Niki Lauda hírhedt balesetének hatására nem volt hajlandó elindulni az új rajtnál, Nunn emiatt elbocsátotta a csapatból. Amon bejelentette visszavonulását, és visszatért Új-Zélandra. Ennek ellenére az év végén Walter Wolfnak sikerült rábeszélnie, hogy versenyezzen csapatánál. A biztató időeredmények után Kanadában a versenyre készült, amikor nagy balesetet szenvedett, de szerencsére nem sérült meg. Ezután sem a kanadai, sem az amerikai nagydíjon nem indult.

Amon ezután visszautasított egy egész éves szerződést 1977-re, bár részt vett a CanAm szériában egy Wolf-Dallarával. Mindössze 1 verseny után visszalépett, mivel azt mondta, már nem élvezi a versenyzést. Helyére az akkor még ismeretlen kanadai Gilles Villeneuve került, akit Amon egy évvel később Enzo Ferrarinak ajánlott versenyzőnek csapatába.

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

• Profilja a grandprix.com honlapon (angolul)
• Interjú Chris Amonnal az 1966-os Le Mans-i győzelméről